rattlead.hu
Arjen Anthony Lucassen holland zeneszerző, énekes és multihangszeres zenész nem egy „turnéarc”, így az Ayreon nevet viselő, nemzetközi gárdát felvonultató projektjének előadásai sem mondhatóak mindennapinak. Amikor viszont fellépést hírdet, valóságos ünnep kerekedik belőle. Tilburg városa, különösen a Poppodium 013 koncerthelyszín környéke Ayreon-lázban égett ezen a szeptemberi hétvégén, még a vendéglátóipari egységek marketingje is ekörül forgott. A kezdés előtt bő egy órával a belépésre várók sora szinte végeláthatatlanul kanyargott az utcán, épületegyütteseket is megkerülve. Első ránézésre azt gondoltam, jó, ha a műsor elejére beesünk, de a beengedés szerencsére profi módon zajlott. Miközben lépésről lépésre araszoltunk előre, egyszer csak megjelent és üdvözölte a várakozókat Damian Wilson, az Arena jelenlegi, a Threshold egykori legendás énekese. A mosolygós, közvetlen angol művésszel még egy közös fotót is sikerült készítenem.
Az épületbe érve tapasztaltuk, hogy a küzdőtér szinte teljesen megtelt, így a karzaton próbáltunk minél jobb helyet találni magunknak. Többek között ezért történt, hogy hat főt számláló különítményünk végül négy különböző helyről nézte végig az előadást. Személy szerint rendkívül elégedett voltam a pozíciómmal, hiszen felülről, a színpaddal szemben kissé baloldalt állva remekül láttam a teljes előadást.
Aznap két Ayreon koncert volt, a mi jegyünk a 13:30-as kezdetűre szólt, de véget érte után találkoztunk olyan magyar sráccal, akinek annyira tetszett, hogy duplázott: a 20 órakor kezdődőre is szerzett magának jegyet. A rajongáson túl ez is mutatja, mennyire rangos -és ritka- eseménynek számít, amikor az Ayreon színpadra lép. Egyébként 2023-ban mindössze hat fellépést csinált a társulat. A mini-sorozat csütörtökön, egy VIP főpróbával kezdődött, melyet pénteken egy esti, szombaton és vasárnap pedig egy-egy kora délutáni matiné ill. egy-egy esti örömzenélés követett.
Lucassen idén a 01011001 címet viselő, eredetileg 2008-ban napvilágot látott, eldigitalizálódott világba röpítő rockoperáját vitte színpadra, méghozzá teljes egészében. (Ez nem is meglepő annak ismeretében, hogy 2019-ben az Into the Electric Castle albummal is megtette ugyanezt.)
A 15 évvel korábban megjelent 01011001 stúdióanyagán kiváló zenészek és énekesek működtek közre, akiknek java most is megjelent. A hiányzókat sikerült Arjennek hasonlóan nagyszerű torkokkal, muzsikusokkal helyettesítenie, nem is volt hiányérzetem, sőt!
Egy ponton azért mégis örültem volna, ha valaki jelen van a régi szereplők közül. Itt a tragikus motorbalesetben idejekorán elhunyt Gotthard dalnokra, Steve Lee-re gondolok, akinek hiánya fájó pont lehetett sok rajongónak.
De lássuk közelebbről, mit kínált a 70 eurós jegyár a bolygó minden tájáról érkezőknek!
Az előadást Michael Mills konferálta fel pár szóban, melynek végén tiszteletteljesen felkérte a nagyérdeműt a mobiltelefonok zsebre tételére; instrukcióját a közönség jelentős része fegyelmezetten végre is hajtotta.
A függöny lehullt, az ipari zajokra emlékeztető, ritmikusan lüktetve nyitó, majd hamarosan keleties dallamvezetésre váltó Age of Shadows monumentalitása pedig előrevetítette, hogy ezen a kellemes, németalföldi szombat délutánon nem egy „Tesco takarékos” produkciót fogunk látni. Szemet gyönyörködtető, fénypompában úszó, modern és ötletes színpadkép, szépen megdörrenő hangszerek és maximális teljesítményt nyújtó énekesek kápráztatták el a publikumot. Már a második, Comatose című tételnél kiderült számomra, hogy az albumváltozaton szereplő Jorn Lande távolléte nem fogja szignifikánsan befolyásolni a produkciót, a kívánt hatást nélküle is hozzák az újonnan betársult arcok.
Hogy pontosan kik is alkották a jelenlegi szereplőgárdát? Arjen és a már említett Michael Mills mellett a műsor folyamán fellépett régi kedvencem, Damian Wilson, legkedvesebb holland énekesnőm, Anneke van Giersbergen, de olyan sztárok nevei is fémjelezték az előadást, mint Simone Simons, Hansi Kürsch, Floor testvére, Irene Jansen, John Jaycee Cuijpers, Brittney Slayes, Tom Englund, a metal-díva Maggy Luyten, Daniel Gildenlöw, Liselotte Hegt, Jonas Renkse, Marcela Bovio, Wusdtik, Marjan Welman, Jan Willem Ketelaers, valamint felvételről kivetítve az amerikai rendező, zenész és komponista, Phideaux Xavier.
Az instrumentumok szekciójában Marcel Coenen és Timo Somers gitárosok, továbbá Johan van Stratum basszer hibátlan teljesítményt nyújtottak, ahogy dícséret illeti Ben Mathot hegedűst ill. Jurriaan Westerveld csellistát is.
Ed Warby munkabírása előtt fejet hajtok, hiszen komoly teljesítmény cirka 72 óra alatt -hat részletben- mintegy 15 órát végigdobolni, nemkülönben kijár a tisztelet Joost van den Broek billentyűsnek, Arjen jóbarátjának, aki rengeteget melózott a színpadon és a színfalak mögött egyaránt.
A koncert leginkább ámulatba ejtő hangszeres zenésze mégsem közülük került ki. Az én favoritom Jeroen Goossens fuvaloművész lett, aki magával ragadó, érzelemgazdag játékával csodálatos hangulatot varázsolt. Amikor kiállt egy-egy szóló erejéig, minden szempár rászegeződött; egy angolban használatos kifejezés félmagyar fordításával élve, „ellopta a show-t”.
Visszatérve a 01011001-hez, a dalok a történet koncepciója miatt pontosan követték az albumról jól ismert sorrendet, így ennek taglalásától most eltekintenék. Megpróbálom az előadás csúcspontjait kiemelni, amiből volt több is.
A Connect the Dots kórusokkal válaszolgató vezérstrófáját mesterien megkomponálta Arjen barátunk, nekem a brit Threshold legjobb pillanatai is beugrottak róla.
A Ride the Comet refrénje Maggy Luyten karcossága jóvoltából, a verzékben vissza-visszafelelő női vokalizálás pedig Marcela és Irene gyönyörű hangján tolmácsolva nyújtott frenetikus élményt!
Aztán a csodálatos Web of Lies… Itt Simone, az Epica pacsirtája a főszereplő, aki angyali dallamokat énekelve stilizált fax-üzenetet váltott a hatalmas monitorokról kivetített, kéjesen fölémagasodó Xavier Phideaux alakjával.
Amikor Hansi és társai a The Fifth Extinction-ben énekelték, hogy „in the world of tomorrow dreams our future lies”, az libabőr!
Nem is tudom, hogyan lehet ilyen zseniális művet írni, hiszen a Waking Dreams önmagában is elvihette volna a hátán a teljes előadást és még csak ezután jött a The Truth is in Here, amelynek már csodálatos hangjaitól is padlót fogok, bármikor meghallom, a színpadon pedig mekkora ötlet, hogy Liselotte egy betegágyon tolta be Arjent, majd elnyomták azt a feledhetetlen duettet!
Tulajdonképpen a teljes megvalósítás egyetlen, hatalmas katarzis, amely a The Sixth Extinction végi fináléban teljesedett be, ahol valamennyi szereplő egyszerre zúdította ránk ezt a csodát!
Ha itt véget ért volna az előadás, akkor sem lenne hiányérzetem. 102 perc rock/metalopera, tökéletes kivitelezésben.
A ráadás három dala előtt, némi szünet gyanánt, a zenei agy egy kisebb monológban mondott köszönetet a sok nemzet fiaiból és leányaiból álló közönségnek és a zenésztársaknak, majd Joost barátját bevonva anekdotáztak egy kicsit.
Szóval ráadás;
This Human Equation (a legutóbbi, Transitus című albumról Simone Simons-szal), Fate of Man (Arjen Star One űrprojektjéből Brittney Slayes jutalomjátékával), The Day That the World Breaks Down (sztárparádét felvonultató „második finálé” a The Source-ról kiválasztva).
Nos, a közel két és fél óra hamar elröppent és ez jó jel, mivel nem az órámat vizslattam, mikor lesz már vége, az ugyanis sokat elmond egy produkcióról.
Még kicsit visszatérnék az énekesekhez… A férfi szereplőgárdából különösen Cuijpers, Mills, Kürsch és Wilson előadása tetszett, a hölgyeknél pedig természetesen az utánozhatatlan Anneke, de Simone, Liselotte, Irene, Brittney is kitett magáért, no meg a Benelux államok metal lady-je, a karcos torkú Magali Luyten, aki amolyan belga Dorothy Pesch módjára vonta magára minden színpadon töltött pillanatában az emberek figyelmét.
Úgy vélem, a társulat rendkívül magasra tette a lécet, amit ebben a műfajban talán nem is lehet überelni. Nem csoda, hogy a világ több mint hatvan országából vásároltak jegyet a hollandiai előadásokra. Elmondhatjuk, valóságos nemzetközi zarándoklat célpontjává vált Tilburg szeptember közepén.
Aki élőben is kedveli ezt a kifinomult stílust és/vagy a látványos színpadi produkciókat, annak feltétlenül látnia kellett (volna) legalább egyet az Ayreon fellépései közül!
Remélem, minél többünknek megadatott ez az élmény, ahogy azt is, valamikor a közeljövőben újabb, hasonló produkcióval örvendeztet meg bennünket a holland progresszív rock/metal koronázatlan királya! Nagy örömmel tölt el, hogy részt vehettem ezen a káprázatos, minden várakozásomat felülmúló ünnepi eseményen, amelynek lehetővé tételében elévülhetetlen érdemei vannak Tauszik Viktornak és Schurina Szabolcsnak! Ezúton is köszönöm, srácok!
A jól ismert szlogen szavait kissé átírva csak ezt kívánhatom:
Világ ayreonautái, egyesüljetek!
