Fémforgács
Kiskakas módjára promo anyagok közt szemezgetve, kincsek után kutatgatva akadtam bele a svájci illetőségű Rorcal Silence címet viselő hatodik nagylemezébe. Bevallom, hogy úgy voltam ezzel a kiadvánnyal, mint a környékünkön tengődő kedves, szakállas, mikulásarcú hajléktalannal, akiről azt gondoltam, hogy egy kis apró ellenében majd Szenteste elhozza nekem a karácsonyi csodát, amolyan Reszkessetek Betörőkből a magányos öregúr módjára. Aztán jött a hideg zuhany, amikor megláttam részegen a földön fetrengve! A karácsonyi álomból a társadalmunk rideg valóságára ébredtem! A Silence lemez gyönyörű, kittelsen-szerű borítója kapcsán (ami egyébként J.H. Fussli 1799-es eredeti alkotása) is biztos voltam benne, hogy valami borongós, dallamos, atmoszferikus svéd anyag fog tárt karokkal fogadni, de ismét tévedtem! A 2006-óta működő öttagú formáció zenéjének cserjéjébe a disszonáns rosszindulat, a doom, a black metal, az ipari kísérletezés, a drone, sludge és a noise oltványait helyezték el, hogy végül az ezen beérett epe keserű, fekete gyümölcsből készült párlat hatására mi is úgy fetrengjünk nyomorult világunk excrementumában, mint az én előbb említett hősöm.
Meglepődve láttam, hogy a banda nem tétlenkedett fennállásának közel húsz éve alatt. Öt nagylemezt (ezek közül egy magyar címet viselő korongot – a dobos nevéből adódóan gondolom, hogy esetleg neki lehetnek hazai gyökerei), három EP-t és ugyanennyi split lemezt tudhat magáénak. A szeptember 29-én megjelenő hatodik opus kapcsán a muzsikusok csak tovább erősítik elkötelezettségüket a sötét művészetek iránt. A banda így nyilatkozott a közelgő produkciójuk kapcsán: “A remény egy kiméra. Ez egy illúzió, amely megakadályozza, hogy elfogadjuk a nyilvánvaló tényt, hogy bármennyire is világos ennek az elkerülhetetlensége: hamarosan megszűnünk! Számunkra már nincs horizont, sem holnap. Az emberiség menthetetlenül végzete felé rohan, és ébredésében letaszít mindent, ami a világot teszi. Semmi más út nem formálódik vagy rajzolódik ki. Nincs már semmi menthető. Fejest ugrunk a feledés szakadékába, ebbe a nagy alkonyatba, amely előttünk emelkedik fel. És amikor szembesülünk az összeomlás bizonyosságával, nincs borzalmasabb, lealacsonyítóbb a reménynél. Hazugság, mely vakít, megfojt minket. Ez egy elpusztítandó mítosz. Csak ekkor leszünk képesek mindenben elfogadni a legrosszabbat. Így, amikor a remény gondolata végleg eltűnik, csak a CSEND marad. Ezekkel a terapeutákat megizzasztó kedvcsináló gondolatokkal indítja útjára a Rorcal új szörnyetegét!
Az Early Mourning című darab nyitja meg a korongot. Hiába várjuk a reggeli madárdalos nyitányt, mert aki figyelmetlenül félreolvassa a számcímet az felocsúdásként egyből egy nagyadag ipari szennyet fog a nyakába kapni! A sludge riffek és a szemetes, de kifinomult hangzás nyomán egyből ott találjuk magunkat a sírgödör szélén és a Yonni Chapatte énekes üvöltése hatására ebbe bele is zuhanunk közel háromnegyed órára! Kimászni lehetetlen, falai csúszósak korunk mocskaitól! A beszédes Childhood is a Knife in the Throat másodikként már rá is helyezi a koporsónkra a szurkos halotti leplet. Itt erősebben kirajzolódik a black metal vonal. Ron Lahyani ütős szépen és gördülékenyen váltogatja a fekete fémes sorozást az ítéletszerű ütemekkel. A szövegeket nem tudtam kiérteni, de leginkább a nyomorúságos kopott játékokba és karácsonyfa díszekbe folyatott gyerekkroki trauma hangulatát véltem itt felfedezni. A lelki poklokat megidéző indusztriális sample-k csak még súlyosabbá, nehezebben emészthetővé teszik a szerzeményt. Így helyezi rá a fejfánkra a koszorút a The Worst in Everything, mely a lehető legbrutálisabban robban be. Az indusztriális zajok, az üvöltés és Diogo Almeida, valamint Jean-Philippe Schopfer idegfeszítő gitárfutamai olyan traumát okoznak, hogy nincs az pszichiáter, aki képes lenne ebből visszahozni minket. Itt is erős a fekete fém vonulat, kegyetlen, sötét mocsok, mely porrá zúzza a koponyánkat és azt a keveset, ami benne még megmaradt.
Ezt a tendenciát a Extinguished Innocence folytatja és dobálj ránk a fekete rögöket. Titokzatos indítás után kőkemény sludge riffek fogadnak minket. Jeremy Spagnolo bőgős húrjai nyomán kapjuk is samott kalapácsként az arcunkba a nehéz hangok ütését. Ebben a dalban Yonni vokalizálásának egy kicsit „énekszerűbb” arcát is megmutatja. Ebből többet is elbírt volna az anyag, mert kétségtelen, hogy kegyetlenül üvölt, benne van világunk minden pusztulásából adódó fájdalma, de egy idő után nekem túl száraznak és egyhangúnak hatott. A Hope is a Cancer nem éppen optimista, élet-igenlő tétele mondja fel a halotti kenetet. Fékezhetetlen őrjöngés, agresszivitás magas fokon és persze az elmaradhatatlan súlyosság. Talán ez az egyik leggyorsabb, legpusztítóbb tétel. De ekkorra már üveges tekintettel bámulok magam elé, mert oly mértékben jár már át a reménytelenség fekete mérge és a pusztítás, hogy rezzenéstelen arccal, kiégett aggyal nézek magam elé. Közönnyel fogadva a híreket: hogy megint a világ valamelyik szegletnében mely politikai erő robbantott ki háborút, hogy az ártatlanok holtestén még magasabbra jussanak, vagy hogy hol sújt éppen környezeti katasztrófa, aminek kiváltó okairól kizárólagosan a megélhetéséért küzdő kispolgár tehet, így mielőbb szankcionálni kell őket. Ezek már nem hatástalanul peregnek le rólam. A sírunk felszentelését önzetlen módon, de lelkiismeretesen a Constant Void veszi át. Az indusztriális, disszonáns gitárjáték hatására tényleg a reménytelenség feneketlen űrjében találjuk magunkat. Az üresség érzete a lemez hallgatásával is kezd egyre jobban maga alá keríteni. Noha a koromsötét atmoszféra, romboló muzsika a modern világunk hanyatlásához húzza a talpalávalót, de a hatodik dal tájékán számomra ez kezdett egy kicsit egyhangúvá válni. A belassuló, kínzó, doomos, suldge és a gyors fekete fémes témák ugyanúgy megjelennek és az elsöprő vokál is kezdi csordultig megtölteni az agyamat a káosszal. Az Under the Nailsnek már a címe is fáj! Bizony ő dobja rá a virágcsokrot a sírhantunkra. Egy kis dallamosabb fekete fém holdfény-halovány tónussal ragyogja be ezt a kakofonikus, irgalmat nem ismerő nótát. Emellett ismét nagy terepet kapnak a disszonáns, szűkített skálák, húsba-vágó riffek. Az biztos, hogy a Rorcal egy percre sem enged minket feljönni a fekete-mocskos szennyvíz alól, hogy levegőhöz jussunk! Végül a No Alleviation, even in Death című szerzemény vesz búcsút földi maradványainktól. A dal összefoglalja a Silence lemez lényegét, ugyanis a korong semmi enyhülést, vagy kegyelmet nem ad, az éledteted kéri, talán csak a halálban kaphatsz ezután megnyugvást!
Számomra igazából pont ez a lemez legjobb, és fura mód egyben a kicsit kivetni való része is. Ugyanis a korong szétbombázza az ember agyát. Ezután bármilyen borzalmat pillangó könnyedséggel fog abszolválni, hiszen mi lehet ennél még sötétebb, pusztítóbb és reménytelenebb? Viszont, sok! Hiányoltam belőle a lélegzethez való jutáshoz a kis kapaszkodókat. Kellettek volna az enyhítő, fogósabb részek is, mert így olyan sűrűségű mérget kapunk, amit elég nehéz megemészteni (már aki megtudja, és nem pusztul egyből bele). Jó, nyilván nem a Barbie film rajongói fognak nekiveselkedni a korongnak, de az én edzett fülemet is megviselte ez a töménytelen agresszivitás. A vokál szekció is finoman szólva gyilkos, de korong közepe felé már kicsit kezd száraz lenni. Itt is szívesen vettem volna egy kis változatosságot. Az biztos, hogy Yonni torka acélból van és bármit kibír. Így ennek semmi akadálya nem lenne. Ezeket leszámítva élvezetes kaland volt betekinteni a Silence lemezen keresztül pusztuló társadalmunk színfalai mögé. Hibátlanul lehozzák ezt a hangulatot. Kiváló módon reprezentálja a világunk bukását. Dermedten, illúzióktól megfosztva ébredünk fel ettől az anyagtól. Semmilyen hiú ábránd nyoma nem marad bennünk, hogy világunk menthető és maradt még számunkra egy mentő öv! Wothrosch, Absent in Body, Amenra kedvelőknek kötelező darab!
