rattlead.hu
Soha nem gondoltam volna, hogy én leszek az, aki a szerkesztőségünk tagjai közül egy U.D.O.-lemezt fog népszerűsíteni. De megkaptam a kiadótól az anyagot, tetszett, és nem volt más, aki véleményt akart volna formálni róla…
A ’80-as években kifejezetten szerettem az Acceptet, ám Udo 1987-es távozásával és David Reece, később pedig Mark Tornillo érkezésével elvesztettem irántuk az érdeklődésemet. Hiába tért vissza később egy időre a smirglihangú énekes, én akkor már „máshol jártam”. Ahogy a frontember szólókarrierjének produktumaiba is csupán belehallgattam: míg az Accepttől később csupán az Objection Overruled-ot tettem magamévá, Udótól az Animal House, a Holy és a Mastercutor pörgött nálam. Úgy éreztem, a klasszikus Acceptnek egyik formáció sem ér a nyomába, és amúgy is, annyi más zene létezik…
Ha a számokat nézzük, Udo az Acceptben tíz stúdióalbumon énekelt, Wolf Hoffmannék mindössze hat nagylemezt készítettek nélküle, miközben a frontembernek a mostani már a tizennyolcadik szólóanyaga. Zenekarában az elmúlt három és fél évtizedben számtalan ismert és kevésbé ismert muzsikus fordult meg; a felállás a kétezres évek első dekádjában volt a legstabilabb, amikor is csupán egyetlen doboscserére került sor, és akkor fordult elő, hogy egymás után négy sorlemezt ugyanaz a formáció készített. Egyébként nagy átjáróház a banda: a jelenlegi line-upból Andrej Szmirnov gitáros már több mint egy évtizede muzsikál az idén 71 éves énekes oldalán, a dobok mögött 2015 óta a frontember fia, Sven ül, a másik gitáros, Fabian „Dee” Dammers pedig 2018 óta erősíti a csapatot. A basszusgitáros posztján idén történt változás, amikor is a távozó Tilen Hudrap helyét nem más foglalta el, mint Peter Baltes, Udo régi acceptes harcostársa.
„Amikor Tilen egészségi okokra hivatkozva, a maga részéről váratlanul lemondta a tavaly nyári koncerteket, az aktuális turné és a fesztiválfellépések miatt azonnal helyettesre volt szükségünk – meséli Udo. – Óriási szerencsénkre Peter felajánlotta, hogy kisegít bennünket. És már az első este, ahogy ott álltunk együtt a színpadon, érezhető volt, hogy működik köztünk a kémia: régi emlékek, érzelmek lebegtek köztünk a levegőben, ami ismerős és hihetetlenül jó érzés volt. Márpedig ami összetartozik, annak előbb-utóbb össze kell jönnie.”
Így aztán az új album valamennyi basszustémáját Baltes játszotta fel, és ezzel párhuzamosan a csapat teljes jogú tagjává is vált. Annak az együttesnek a tagjává, ahol ezt megelőzően még soha nem fordult meg, hiszen szinte végig a „konkurencia”, az Accept szekerét tolta. Tegyük hozzá, Udo és Peter az elmúlt években is játszottak együtt az énekes másik zenekarában, a Dirkschneider & The Old Gangben – amely csapat egyik gitárosa nem más, mint az egykori Accept- és U.D.O.-dobos Stefan Kaufmann, aki hősünk legújabb albumának a hangmérnöke volt. Ilyenformán újra összejött az egykori „nagy csapat”, a klasszikus Accept háromötöde, mi pedig örülhetünk a remek közös produktumnak, hiszen a Touchdown tényleg egy jól sikerült alkotás. Mint írtam, nem ismerem az előzményeket, így nem egy sokadik U.D.O. lemezként hallgatom az anyagot, ami esetleg azzal járna, hogy a korábban hallottakhoz képest csupán minimális változásokat tapasztalnék, netán „egy kaptafa” érzésem lenne, és hamar telítődnék a jól ismert muzsikával. Így viszont hosszú csendet követően, friss hangként, gyakorlatilag tiszta lappal indul nálam a csapat.
Painkiller-es lendülettel indul az Isolation Man és vele az album (ami a záró Touchdownnal fiatalos, tetszetős keretet ad a műsornak), a középrészben pedig egy szépen kidolgozott, ízes, diszkrét szólót hallunk. Mi más is követhetné ezt a gyorsvonatként száguldó tételt, mint egy döngölő középtempó (The Flood), amelynek kórusa halványan a régi szép időket idézi, szólójának eleje pedig mintha egy cirkuszi produkciót vezetne fel. A The Double Dealer’s Club kezdése azonban már egy az egyben acceptes (mintha a ’80-as évek második felében járnánk), de ez az ezt követően felcsendülő szerzemények egy részéről (Forever Free, Better Start to Run stb.) is elmondható. A gitár az ének dallamát követi, ami csak fokozza a nóta melodikusságát.
Érdekes egyébként, hogy az első-második hallgatás alkalmával még meglehetősen sűrű, szűk regiszteren megszólaló anyagnak éreztem a lemezt, ám ma már, hogy „bent járok a közepében”, egy kifejezetten dallamos alkotásnak tartom a Touchdownt. A Fight for the Right nem csupán azért a kedvenc számom a lemezről, mert Mozart Török indulójának egy elég hosszú részlete hangzik el benne lendületes és fémes hangszerelésben, egyébként is remekül megkomponált, fogós darab. Akárcsak az azt követő Forever Free, amely talán az anyag legdallamosabb nótája, de e tekintetben a Heroes of Freedom sem sokkal marad le mögötte. Előbbi szerzeményről és benne Udo hangjáról a Gamma Ray-re és Kai Hansen énekére tudok asszociálni.
A Punchline–Sad Man’s Show–The Betrayer hármasa alatt kezdtem egy kicsit hosszúnak érezni az anyagot, véleményem szerint nem ezek az album legerősebb nótái. Mondjuk, utóbbi szerzeményben azért elég jó a gitárszóló. Aztán a már említett Heroes of Freedom refrénjében, kórusában, gitárjátékában ismét visszatér a korábbi fogósság. A Better Start to Run nyitó témáját hallva – bármilyen meglepő – a Clayman-korszakos In Flames muzsikája ugrott be. A The Battle Understood már rögtön a dal elején megajándékoz a kábé elsőre rögzülő refrénnel. Ugyanígy „táncba csábít” a Living Hell főtémája is, a lemez egyik legerősebb nótája pedig a speed tempójú címadó tétel, amelybe ismét beleszőnek egy klasszikus témát – ezúttal hegedűn előadva.
Tetszik az anyag, újra közel hozta hozzám az egykori Accept-frontember muzsikáját, viszont annyira karakteres, „ismerős” ez a muzsika, hogy egy-egy albumot befogadva egy időre telítődöm is vele. Ugyanakkor biztos vagyok abban, hogy a csapat következő albumának meghallgatására is nyitott leszek.
