Fémforgács
Van pár személyes aranyszabályom, amit szinte sose szoktam figyelmen kívül hagyni. Az egyik az, hogy ha egy death metalban jártas brigádnak a nevében valamilyen temetővel kapcsolatos dolog szerepel, akkor azt feltétlenül meg kell hallgatni. A másik úgy szól, hogy ha Mark Riddick keze nyomát viseli a borító, akkor az mindenképp érdemes a figyelemre. És van még egy: a fekete fehér borítójú halálfém albumok a legjobbak. Pont. Na jó ez utóbbi talán másoknál képezheti vita tárgyát, de én komolyan nem emlékszem olyan lemezre, ami a fenti tulajdonságok mellett csalódást okozott volna nekem. Az idei Eternal Rot azóta is elő szokott fordulni a lejátszómban és láss csodát, majdnem mindegyik fenti kritériumnak megfelel. A Cemetery Urn ötödik albuma azonban már három pipával rendelkezik. Egyszerűen minden adott ahhoz, hogy az ausztrálok ismét egy olyan albummal örvendeztessenek meg, hogy az olyan mániákusok, mint én is megfelelő háttérzene mellett bolyonghassanak a sírkertek korhadt fejfái között. Nem tehetek róla…én szeretek a holtak között járkálni. Ők nem pofáznak vissza, nem bírálnak, nem bólogatnak szürkén a gondjaim hallatán, síri csendjükkel vigasztalják az élőt. A Suffer the Fallen lesz az ötödik lemez a sorban, további kiadványokkal nem rendelkezik a banda. Ez elsőre furcsa lehet, hogy nem járták ki a szamárlétrát, de nincs itt semmi furcsaság, ha megtudjuk, hogy a fő agytröszt és alapító Andrew Gillon szörnyéről van szó.
Az Abominator egyik alapítójának köszönhetjük a dalszerzést és a gityó is szépen szól a kezében…már amennyire a koponyalékelő death metal tud szépen szólni. Andrew nem egyedül hantolja ki a hullákat, társa is akad a hepajban. Chris Volcano szintén az Abominator felől érkezett a tett színhelyére és ő a dalszövegekért felelős. Ja és ha már itt van, akkor a hangszálait is megmártja egy jó adag formalinba. Fekete földdel borított holtakat felébresztő hörgései mellé kap még egy gitárost Dan Macconni személyében, akinek játékát remekül kiegészíti Joel Westbrook basszusa. Végezetül a doboknál egy igazi nagyágyú foglal helyet, mégpedig Brandon Gawith (Eskhaton, Hobbs Angel Of Death, Vahrzaw). A Cemetery Urn sose rendelkezett egy koherens, megdönthetetlen felállással, azonban Andrew mindig gondoskodott arról, hogy a megfelelő mentalitású emberek vegyék körbe őt. Mert azért legyünk őszinték, ezt a zenét se lehet igazán mimóza lelkületű poptarisznya rajongókkal művelni.
A régi sulis death metal a tökéletes egyvelege a brutalitásnak és a morbiditásnak. A Damnation is in the Blood kertelés és bevezető nélkül kezd pusztítani. Nagy vehemenciával töri ránk a koporsófedelet, azonban ügyel arra is, hogy a megfelelő pillanatban érkezzen a blast beat uralta szekció után egy olyan zombikúszásos rész, ami a megfelelő adagban szolgáltatja a már fent is említett morbiditást. Ez a két összetevő tökéletes arányban képviselteti magát ebben a dalban és az a helyzet, hogy nagy változást nem is fogunk tapasztalni a továbbiakban sem. A gitárhangzásban ott van a mocsok, a zsír és a holtakból kifolyt, bűzlő testnedv. Pedig egyébként nincs különösebben mélyre hangolva a gitár, a kellő súlyt az előadásmód és a stílus sajátosságai adják. Ezek nélkül egyszerűen nem lehet hitelesen előadni ezt a fajta muzsikát. Én még olyan hullát nem láttam, amely szabályosan, mérnöki pontossággal kezdte el az oszlás folyamatát. Természetellenes műanyag hangzással nevetség tárgya lenne a Cemetery Urn, de szerencsére szó sincs ilyesmiről. Minden organikusan szólal meg, még a mélyen búgó basszus is ad egy extra füstös komorságot az összképbe. Akárcsak a jófajta krematórium…
Chris Volcano hörgése olyan, akár a frissen felkelt élőholtaknak, akik úgy kívánják a különböző kötőszöveti kollagéneket, mint méh az édes nektárt. Mélyről, hörgőből érkezik fel a klasszikus szerenád, amely kőkriptájának egyik oldaláról a másikra pattog az enyhe visszhang áldásos hatása miatt. Ezer közül is megismerném férgekkel dúsított hörghurutját? Nem mondanám, sőt szinte már túlságosan is ortodoxnak tűnik ez a fajta előadásmód. Pláne, ha számításba veszem, hogy ebből a hangszínből a többi dalban sem enged egy tapodtat sem. Mégis egyszerűen jól esik a csatornavízben főtt krumpli és az emberi zsírban sült hús. Nem tehetek róla. A kövér groove és az arra rátelepülő barbár gitártémák mind kedvesek a számomra. Ez így volt a kezdet kezdetén és most is így van.
Ha nem én írnám e sorokat, hanem egy a stílussal jóval kritikusabb egyén az csak simán rávágná, hogy ez csak biztonsági játék és elvész abban a kiadványdömpingben, ami a mostani időket jellemzi. Vitába tudnék-e ezzel szállni? Hát persze, hiszen mindről lehet kultúrált körülmények között vitázni. Lenne-e értelme vitánknak? Megtudnám-e győzni annyira, hogy finomodna az álláspontja? Jó kérdés, mert ez nagyban függ a vitapartnertől is. Ha köti az ebet a karóhoz, akkor teljesen értelmetlen a dolog. Itt igazándiból minden azon áll vagy bukik, hogy milyen ízléssel rendelkezik valaki. Ha neki ez a műfaj nem okoz örömet, akkor szélmalomharc lesz az egész. Mindenkinek vannak kedvelt és kevésbé kedvelt stílusai, ezt hordozzuk a genetikánkban. Személyes ízlésekről vitázni…na az meg az a darázsfészek, amibe egyáltalán nincs kedvem belenyúlni.
Számomra a Cemetery Urn által képviselt klasszikus death metal mindig is kedves volt és az is marad már szerintem amíg élek. Nincsenek benne meglepetések, sem eszesen tördelt ritmusok. Primitív és egyszerű lelkületű a Suffer the Fallen, amelynek a szépségét éppen az az őszinteség adja, amit egyébként büszkén képvisel. Vannak benne zeneileg érdekes nüanszok, megkapó témák, szinte már fülbemászó részek, sőt egészen egyedi eleganciáról is beszámolhatok. Van ebben a holtakat előidéző zombiapokalipszisben egy olyan rejtett kecsesség, ami az eddigi kiadványokban nem volt ennyire az előtérben. Nincs két egyforma lemez. Minden csak azon múlik mennyire hajlandó valaki időt invesztálni a zenehallgatásba. Akik csak felületesen érdeklődnek a death metal iránt azok legyintve intézik el magukban a lemezt, mondván: na tessék, itt van még egy. Következő. Ha van fülünk meghallani az egyediséget, akkor ki is fog tárulkozni számunkra mindaz, amit első hallgatásra egyáltalán nem hallottunk. Persze, én is hallom, hogy vannak előre lefektetett sémák jó pár dalban, automatizmusokat is fellelhetünk néhány helyen. Nem is adtam tökéletes pontszámot rá, azonban nem tudom meghazudtolni a saját ízlésem. Mindenki maradjon hű önmagához és hallgasson azt, ami mond számára valamit, vagy csak szimplán jól érzi magát a társaságában. Befejezem most már a pofázást, mert eléggé eltértem néhol a tárgytól, ám ez az album tökéletes példája, annak amit úgy hívunk, hogy zsáner lemez. Ami jó alapot adott az ilyen irányú elmélkedésre. Akinek kedves ez a stílus, annak október 27-én fog megnyílni a rozsdás temetőkapu, amelynek őrzője a Hells Headbangers Records.
