Fémforgács
A 2014-ben bemutatkozott svéd Suffer Yourself alakulata nem arra hivatott, hogy megreformálja a funeral doom műfajt, nem is arra, hogy különösebben annak új csillagává váljon, csupán egy nagyon erős kiadványt biztosított annak idején a sötét muzsikák kedvelőinek. Igazán megmaradt a fejemben a 2016-ban megérkezett második albumon látható, ektoplazmát kilélegző rejtélyes alak képe és bizony maga a lemez sem volt híján a misztikumnak. Annyira bevonzotta a tekintetet, a zene pedig az arra érdemeseket, hogy rendhagyó, ritka módon két írásunk is született a dalcsokorról. A hibátlannak nem nevezhető anyag egy nagyon komoly folytatás reményét is előre vetítette, ám arra egészen 2021-ig kellett várnia a jogosan újabb opuszra számító, lassan megszilárduló rajongói rétegnek. Az összesen 32 perces Rip Tide azonban csak lábjegyzetnek tűnt a korábban monumentális távlatokban gondolkodó zenekar életművében, a lemez központjául szolgáló Spit In The Chasm pedig szinte hihetetlenné tette kifejezetten monoton és ötlettelen 20 percével, hogy a Suffer Yourself bőséggel meg tudott tölteni már tartalommal több hasonló méretű szerzeményt is. Ugyan nem volt egy hallgathatatlan próbálkozás, de biztos vagyok benne, hogy a legtöbben a “lapozzunk tovább minél előbb egy méltó anyagra” jótanáccsal látták volna el a zenekart.
Lehet, hogy akadtak ilyen hangok a közelükben, mert a szeptember 22-én megjelenő Axis Of Tortures már sokkal nagyobb eszköztárat felvonultat a szórakozni vágyóknak (hehe). Ezúttal szépen felhízlalták a dalokat az órás játékidő környékére, de a stoppert ezúttal is a stúdión kívül hagyták, így érzésre toltak le nekünk hat friss szerzeményt, ami igazából csak négy… Úgy értve, hogy a rövid felvezetőt és levezetőt nem érdemes számon tartani a negyed órás monstrumok mellett, melyek ismételten megidézik a túlvilág összes rémségét okkult rituálék és kényelmetlenséget szülő elmebeteg hangfoszlányok kíséretében. Ezen felül, ha az alapokat meg is tartották, a Suffer Yourself szépen kilépett a funeral doom skatulyából, kimászott a sírgödörből, elkullogott az akasztófa árnyékából. A holtak itt már nem nyughatnak, cammogva ugyan, de intenzív életet élnek, ha lehet így hivatkozni arra, hogy előszeretettel vadásszák le lüktető szívvel és aktív agytevékenységgel rendelkező embertársaikat. A szürrealista festő, Otto Rapp képe adja meg az alaphangulatot az anyaghoz, ami természetesen tökéletesen párosítható ezzel a műalkotással. Az Axis Of Tortures jóval elvontabb, kísérletezőbb elődeinél, ugyanakkor az egyik legfőbb fegyvere, hogy nagyobb hangsúlyt fektet a klasszikus értelemben vett death metal hagyományokra. A négy központi tétel sem egy egyszerű zombiapokalipszis vizionálásában merül ki, hanem sokkal inkább a pszichológiai terrort részesíti előnyben a szimpla erőszaknál. Nem maradhat ki a játékből egy csipetnyi black metal hangulat sem, de egészen konkrét sludge/doom riffek is megférnek a korongon.
A tételek négy dimenziót hivatottak bemutatni, melyek egyszerre egy térben helyezkednek el, csupán arányaikban, mértékükben különböznek egymástól. Ezek a dimenziók az őrület, kétségbeesés és fájdalom erősségétől különülnek el, a negyedik tényező pedig az idő. Nem hangzik túl egyszerűnek a dolog, akad némi filozófiai vonulata a korongnak, de csak olyan Clive Barker féle mélységben.
Úgy gondolom, hogy a banda most lépett igazán arra az útra, amit évekkel ezelőtt vizionáltunk számukra és remélhetőleg ott is maradnak, mert az Axis Of Tortures műfajának igazán erős anyagai közé sorolható ebben az évben. Bizonyosság gyanánt hallgassátok meg a hamarosan megjelenő anyagról a harmadikként felcsendülő Axis Despair című finomságot…
