rattlead.hu
A Volbeat-et 2010. május 14-én, a Puskás Ferenc Stadionban, a Metallica előzenekaraként láttam először élőben. Akkor még nem ismertem őket, így csak távolról követtem figyelemmel a színpadi történéseket. Műsorukból mindössze az Only Wanna Be with You-ra kaptam fel a fejem, ami ugye nem saját szerzemény, de ügyesen megalapozták vele a pályafutásukat, hiszen a dal már 2005-ös bemutatkozó nagylemezükön helyet kapott. Ezt követően ástam bele magam addigi diszkográfiájukba, amelynek akkoriban a ma éppen 15 éves album volt a legfrissebb darabja (a rá következő Beyond Hell/Above Heaven a koncert után négy hónappal, 2010 szeptemberében látott napvilágot).
Az első három lemezt egyszerre ismertem meg, és azonnal el tudtam helyezni őket a dobogón: Michael Poulsenék minden egyes alkalommal erősebb lemezt készítettek, mint azt megelőzően, albumról albumra egyre több a nagy sláger, így abból az eresztésből egyértelműen a Guitar Gangsters… a kedvenc anyagom. És nem csak abból: a csapatnak egy kivételével valamennyi nagylemezét ismerem, azonban a Beyond Hell…-től kezdve egyre kisebb lelkesedéssel hallgattam azokat. Úgy éreztem, a csapat már nem tud újat mutatni, az egyszer bevált formuláról húzzák le újra és újra ugyanazt a bőrt. Éppen ezért számomra a Guitar Gangsters… az életmű csúcsa, és azt is mindjárt elmondom, hogy miért.
Úgy gondolom, akkoriban ciki volt effajta country metalt hallgatni, ma sokkal inkább evidenciának tűnik, hogy a Volbeat a maga repertoárjával a műfaj egyik alapzenekara, akik headlinerként is bárhol megállják a helyüket. Éppen akkor, nagyjából 2013 táján kapta őket a szárnyára a siker, amikor én már kifelé szerettem belőlük.
A Guitar Gangsters…-en még nem Rob Caggiano volt a csapat szólógitárosa, hanem Thomas Bredahl, aki ezen az albumon és a következő lemezen (Beyond Hell…) pengetett. A Volbeatnél egyébként ez a legtörékenyebb pozíció: az említetteken kívül még két hathúrnyűvőt fogyasztottak el Poulsenék, miközben a többi poszton az elmúlt bő két évtizedben összesen egy tagcsere történt. A ma születésnapját ünneplő albumon a frontember és Bredahl mellett Anders Kjølholm (basszus) és Jon Larsen (dobok) muzsikál.
S hogy annak idején miért szerettem bele a dánok muzsikájába? Egyrészt a mélyen dübörgő, lendületes zene, másrészt Poulsen karakteres, erőteljes orgánuma, süvöltő hangja (máig az egyik kedvencem a színtérről), harmadrészt pedig a fogós, dallamos nóták miatt. A bemutatkozó The Strength/The Sound/The Songs albumról még csupán a fentebb említett feldolgozásnóta említhető nagy slágerként, a két évvel későbbi Rock the Rebel/Metal the Devil-en viszont már ott volt a The Garden’s Tale, a Sad Man’s Tongue és a Radio Girl, a Guitar Gangsters… pedig ennek az anyagnak a nagyszerűségét is felülmúlta.
A csapat – nem szövegileg, hanem zenei témák, hangulatok mentén – ezen az albumon tért rá arra a vadnyugati ösvényre, amely a 2013-as Outlaw Gentlemen & Shady Ladies albumon szélesedett terebélyes csapássá. A country/western ízeket itt az instrumentális Intróban (End of the Road), a We elején és a Hank Williams-klasszikus I’m So Lonesome I Could Cry átiratában érhetjük tetten.
A többi nótáról szólva, a Back to Prom a maga szűk két percében is valódi örömzene, amely tempója, rövidsége és dallamossága okán erőteljes punkos hatásokat mutat. A Mary Ann’s Place-ben metallicás riffelést és női éneket (is) hallunk; utóbbi itt csendül fel először, ám nem utoljára Volbeat-lemezen: ez a fajta vegyes duett viszi majd sikerre például a 2013-as albumon a Lonesome Ridert is.
A Hallelujah Goattal tartják, a Maybellene I Hofteholderrel pedig emelik a tétet; utóbbi nóta az akkoriban bevált recept szerint andalítóan kezdődik, és rövid időn belül bekeményedik, felgyorsul. S ha ezek a dalok ütnek, mit mondjunk a képzeletbeli B oldal gyöngyszemeiről, elsőként a Still Counting-ról, ami egy lötyögős témával andalít el, majd ismét csak egy hetfieldes riffel horzsolja le a bőrt az arcunkról.
Ez az egyik legnagyobb favoritom a csapattól, a másik a már említett I’m So Lonesome I Could Cry Volbeat-féle átirata, amelyben a merengő, slide gitáros bevezetőt feszes zakatolás tapossa a préri porába. Az ének verzerésze egyszerűen kiköveteli magának, hogy Poulsennel együtt üvöltsük.
Említhetném még a Wild Rover of Hellt is, ami egy érdekes öszvér, amelyben a durva, súlyos és gyors riffelés keltette feszültséget időről időre dallamos énektémák oldják. Abszolút kedvenc Volbeat-nótám azonban egyértelműen a Making Believe, ami bónuszként kapott helyet az albumon, és nem saját szerzemény, hanem egy Jimmy Work-szerzemény feldolgozása. Tökéletese darab, amit mintha egyetlen szuszra nyomnának le. Poulsen hangja óriási benne, a vége megint csak a dallamos punk nagyjait idézi; hallatán az embernek kedve kerekedik táncra (pogóra) kerekedni.
Az anyag egyetlen negatívuma számomra a hossza: a 14 nóta kissé terjedelmes programot eredményez, bőven elég volna 9-10 dal is, ami még koncentráltabbá, ütősebbé tenné a produkciót. Ezzel együtt, ha egyetlen Volbeat-lemezt vihetnék magammal egy lakatlan szigetre (ahol persze áram is lenne), gondolkodás nélkül a Guitar Gangsters…-t választanám.
