Dionysos Rising
Kiadó:
Nuclear Blast
Honlapok:
www.scarsymmetryofficial.com
facebook.com/scarsymmetry
Semmilyen nyomás alatt nem merészelnék komoly, szakmai mély analízisbe kezdeni az új Scar Symmetry lemez megjelenése kapcsán. Egyrészt - hála Istennek! - nem vagyunk nyomás alatt, hiszen ezt a blogot jóformán a saját szórakoztatásunkra csinálgatjuk, másrészt nem érzem magam kompetensnek a műfajban. A Scar Symmetry nálam egyértelműen anomália, amennyiben messze kívül esik a zenei érdeklődésemen; lévén, hogy a hörgések és a blast beatek (amiből itt van jócskán) nem tartoznak a kedvenc stílusjegyeim közé. Ennek ellenére már nagyon vártam ezt a lemezt, ami nagy meglepetésemre közel sem vert akkora hullámokat a szakmában, mint ami szerintem indokolt lenne.
A Scar Symmetry még 2014-ben kezdte meg a "Singularity" című trilógiát, amelynek tematikája a reklámszövegek szerint a "futurisztikus transzhumanizmus" - bármit is jelentsen ez. Meglepetésemre a "Phase I" nekem nagyon bejött, még kritika is született róla. Azt viszont nem gondoltam volna, hogy közel 10 évet kell majd a folytatásra várnunk. Per Nilsson gitáros/dalszerző szerint a lemez zenei alapjai már 2016-ra elkészültek, de azután elkezdett a Meshuggah-val és a Nocturnal Rites-szal játszani, az új anyagot tehát jegelni kellett egy ideig. Csak remélni tudjuk, hogy a trilógia lezáró epizódjára már nem kell újabb 10 évet várni.
Szóval ebben a műfajban elismerten nem vagyok kompetens, és általában minden elismerésem mellett ugratom az ilyen muzsikákat, de valamiért a Scar Symmetry kivételt képez. Ahogy azt korábban már megfogalmaztam: "két okból: az egyik, hogy fittyet hányva a stílushatároknak, szabadon portyáznak a különböző zenei hatások, hangulatok között, a másik pedig az, hogy Per Nilsson gitárost (aki a Scar Symmetry zenei agya) elképesztő hangszeres és dalszerző zseninek tartom... Akad itt bőséges szinti aláfestés, de vannak John Petruccit irigységre sarkalló, káprázatos gitárszólók, sőt akár a glam korszak legszebb korszakát idéző refrének is."
A "Phase II" - ha ez lehetséges egyáltalán - még az elődjénél is sűrűbb, ezt a benyomást csak erősíti, hogy ezúttal a negyvenegynéhány perc helyett közel egy óra a játékidő. Szerencsére a kemény zúzda mellett maradtak a hajmetál csúcskorszakát megidéző dallamos refrének és a nem kevésbé dallamos, technikás gitárszólók. Nem mondom, hogy olykor nem várom a nyugisabb, kevésbé sűrű pillanatokat, de a Scar Symmetry minden keménysége ellenére is egészen muzikális jelenség. Az első fázist - talán rövidsége okán - valamivel frissebbnek, változatosabbnak éreztem, de semmi kétség sem férhet hozzá, hogy ez méltó folytatás - kedvencem jelenleg a címadó "Xenotaph"...
Tartuffe
