Fémforgács
Furcsa kapcsolatban élek én és a marylandi doom metal, melyet papírforma szerint imádnom kellene, de valahogy ritkán visz rá a lélek arra, hogy elmerüljek ebben a jelenleg is egészséges méretekben működő közeghez. Ha doom metal, akkor vagy valami nagyon sötét, vagy némi pátosz az, amire leginkább vágyok, az amerikaiak pedig ettől független útvonalon mozognak. Szárazabb, rockosabb, retróbb a legtöbb zenekar, ráadásul a stoneres hangulat sem áll messze a rengeteg képviselőjétől. Viszont időnként elkap a motoros láz és rárepülök egy klasszikus Internal Void, Wretched, Iron Man, The Obsessed, Earthride, Mangog, Spiral Grave, Unorthodox lemezre. Az a durva, hogy ezek között a csapatok között a saját fesztiváljukon túl is olyan családias kapcsolat van, hogy gyakran vendégeskednek egymás munkáiban, vagy egy-egy lemez kedvéért összeugranak újabb címkék alá. Így történhetett meg például az, hogy a rövid életű, egyébként szintén nagyon jó, Iron Man mellékvágányaként született Life Beyond zenekarnak is született egy utódja hétpróbás doomsterekből, ez lett a Thousand Vision Mist, a Life Beyond egyetlen nagylemezének címe alapján…
Ebben a formációban a nagyfőnök Danny Kenyon (Dreadnot, Indestroy, ThrashFlud), aki énekel és gitározik, mellette Tony Comulada pengeti a basszust (War Injun, Ironkind), a bőröket pedig Chris Sebastian püföli. Ahogy a legtöbb marylandi banda, úgy a Thousand Vision Mist is igyekszik szépen eldugni magát a világ elől, hogy szűkös, de lelkes rajongóinak szóljon igazán, így nem meglepő, hogy jó darabig kimaradt nálam is ez a lemez. 2013-ban kezdtek el együtt próbálgatni, írogatni, ebből csak 2015-ben állt össze egy rövid demó, majd 2017-re egy albumra való dal, viszont úgy gondoltam ideje leporolni, mert a formáció a közelmúltban elhozta a folytatást Depths Of Oblivion címmel és szeretném, ha majd tudnátok mihez mérni, hasonlítani. Erre azért van szükség, mert a Journey To Ascension And The Loss Of Tomorrow bizony kegyetlen jól sikerült és az se semmi, hogy ezek a házról házra, bandából bandába vándorló zenészek a mondhatni ezer éves helyi tradícióknak eleget téve tudtak letenni egy olyan kiadványt a rajongók elé, aminek a tiszteletadás és hagyományőrzés mellett van frissessége és saját hangja.
Nem hangzik egyszerűnek a feladat, de érzésem szerint Dannyék ezt úgy csuklóból, érzésből tolták ki magukból. A 10 dalt tartalmazó, közel órás játékidővel bíró album nagyszerűen szól, leginkább a dobhangzást tudom dicsérni, de az egész anyag organikus és olyan elemre épít, ami azért a doomban nem annyira megszokott. Gondolok itt a lendületre, a már-már jammelés ízű, szabadon áramló megoldásokra. A produkció laza, szórakoztató, mégis kellően feszes és végig a rock/metal határvonalán lavíroz. Ki is lépett a trió az egyszerű műfaji besorolás alá tartozó produkciók listájáról, mivel a hagyományos doom csak egyetlen eszköz a teljes felhozatalból. Ha nagyon szűkösen akarnám meghatározni, akkor a progresszív doom/rock kategóriát lőném be nekik, de akadnak itt funky ihletettségű lüktetések, hard rock és blues alapú témaváltogatások. Az inspiráció tehát nem csak az egyébként egyértelmű Black Sabbathra korlátozódik, terítékre kerül a 70-es évek színe-java, de a 90-es évek már a cikk elején emlegetett marylandi legendái is bőséggel szolgáltattak alapokat.
Hossza ellenére kifejezetten hallgattatja magát a Journey To Ascension And The Loss Of Tomorrow, külön dalokat pedig szinte lehetetlen kiemelni róla. Minden tételnek megvan a maga íve, csúcspontja és kellő hangulata, ráadásul azt vettem észre, hogy sokadik nekifutásra is találok benne valamit, amire korábban nem figyeltem fel. Az egyetlen dolog, amit hiányolok az albumról, az pont Dannyhez kapcsolódik, akinek az énekhangja inkább mondható megfelelőnek, mint kiemelkedőnek. Itt-ott Tony is besegít neki, de valamivel több fogósabb énekdallamot, esetleg karcosságot így is elviseltem volna. Tudom, kicsit furcsa, hogy nem az új lemezt vettem előre (az jelenleg erőteljes hallgatás alatt áll), de körülnévze a banda háza táján olyan hiányt láttam cikkek, írások terén velük kapcsolatban, hogy nem bírtam ellenállni a kísértésnek. Teszteljétek le ti is ezt a remek albumot, aztán a több évnyi várakozás helyett már ugorhattok is a folytatásra…
