Fémforgács
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
A DeLorean volánjánál újra engem találhattok, mivel ismét ínségesebb idők köszöntettek ránk cikkek terén. Így hát ha ló nincs, jó lesz a szamár is alapon én fogom visszapörgetni az időt egészen a 2002-es évszámig, a helyszín pedig Franciaország lesz. Ha a nyersnél is nyersebb, über cvlt black metalra gondol az ember, akkor egyszerűen nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy ne említse meg a Les Légions Noires csoportosulást. Ők azok, akiknek a skandináv fagyosság sem volt elég lidérces, rájuk kellett licitálni, még elvontabb kiadványokkal kellett szórakoztatni leginkább saját magukból álló közönségüket. Ezen belül volt egy olyan kör, akik a dark ambient alapjait tették le. Akik szeretnek az okkult tanokkal kokettálni, azoknak kedves szám a hármas, pláne hajnalban. Az Aäkon Këëtrëh, Moëvöt és Amaka Hahina trióból ez utóbbiról lesz szó, mivel ez az egyedüli entitás, amely hivatalosan is megjelentetett egy albumot. Ez a három név indított el engem is ezen a kísértet járta ösvényen és azóta is a rabja vagyok a csontig hatoló billentyűk különböző frekvenciáinak. Ennek egyik mestere The Black Lord Beleth’Rim avagy polgári nevén Richard Rouland, de maradjunk inkább a Beleth’Rim megnevezésnél, az sokkal menőbb. Prominens szereplője volt az akkori színtérnek, aki nem helyezte magát az egy hangszeren játszó zenészek skatulyájába.
Nevével találkozhatunk a Torgeist kapcsán is, sőt a hírhedt Torture demo is részben az ő nevéhez fűződik. Az LLN-en kívül a Hellraper, Orcist bandákban is részt vállalt egy-egy kiadvány erejéig, mostanság pedig a Cryptic Grave és a Vermeth csoportosulások révén találkozhatunk személyével. Tehát nem csak a dark ambient, hanem a metal terén is termékeny figurával van dolgunk, de azt kell mondjam, hogy már a Torgeist demok felvezetői is árulkodóak voltak a jövőt illetően. Az orgonaszerű billentyűk egyfajta előfutárai voltak az Amaka Hahina kiteljesedésének, amit már 1995-ben megalapított, de igazán csak 2001-től számított aktívnak a projekt. Az LLN egyik utolsó kiáltványaként is tekinthetünk ezekre az alkotásokra. Ebben az évben három demo is kiszabadult málladozó sírboltjából, majd a következő évben az itt taglalt lemez elhozta a mizantrópiában fogant szenvedés végjátékát.
Az Aheah Saergathan! vadi új szerzeményként borzolta a kedélyeket, mivel az előző kiadványokon más tételek szerepeltek, amelyek szintén a stílus klasszikusai közé tartoznak, pláne a Seream Iarkham Beleth’Rim nevezetű csoda, ami mind a mai napig a legkedvesebb dark ambient kiadványom úgy, ahogy van tokkal vonóval. Ez persze mit sem von le az Aheah Saergathan! értékéből, amely mint a csoportosulás összes kiadványa szintén a saját maguk által kifejlesztett nyelven szólal az árnyékvilághoz. Analóg és fagyos zordsággal húz le minket a gyűlölet tömlöcébe a Meah Metreah, amely majd 11 perces hosszával gondoskodik arról, hogy illetéktelen fülek ne léphessenek tovább az ajtón túlra. A halál, az embergyűlölet és a sötétség esszenciája egyetlen CD-n, ezt kapjuk az Amaka Hahina albumán. Ez a mondat egyfajta összefoglalóként hat, de jobban nem lehet az atmoszférát átadni csupán betűkkel és mondatokkal. A hosszan letartott, mély tónusú orgona, amelyre a végtelenségig torzított, kavargó sikolyok hangját keverték csak a kísértetjárás eleje, de máris egy nyilvánvaló üzenetet küld a hangszóró másik oldalára.
Ez pedig a következő: ki itt megnyomtad a lejátszás gombot, hagyj fel minden reménnyel! A furcsán, különböző frekvenciákon megszólaló kiáltások, jajveszékelések visszhangja természetellenes módon járják be az ürességgel teli purgatóriumot, ahol nincs senki és semmi rajtunk kívül. Egyedül maradtunk az emberiség minden gyűlöletével körülvéve, minden rossz szándék, ártó gondolat, amely valaha is kipattant egy humanoid agytekervényéből az kátrányként vonja be a feketébbnél is sötétebb falakat, ahol a gyűlölet különböző szintjeit, változatai vesznek körbe minket. Levegőt sem kapni, annyira lélekrombolóan depresszív a szinte már drone textúrával a nyakunk köré tekeredett anakonda formájában manifesztálódó billentyű hangja.
A keserű düh az, ami előrehajtja a másodperceket a számlálón, de ez nem az a fajta, ami kitombolhatja magát. Csak áll és néz maga elé, nem hall és nem lát semmit, csak az önmagát felemésztő gondolatok maradtak. Az Amaka Hahina olyan lobotómiát képes az arra nyitott lelkek lényében elvégezni, ami után még akár napokig is élőhalottként kóvályoghatunk ebben az értelmetlenséggel nyomorított bolygón, ahol mást sem látunk csak két lábon járó hússal, gennyel és posvánnyal töltött hullajelölteket, akikre ugyanúgy vár az életük végén beköszöntő apokalipszis, akárcsak ránk. Hiába gondolják értékesnek magukat, az idő felemészti az ő lényüket is.
Egy ilyen nyitótétel után már csak kevesen maradunk, ha egyáltalán… A Souffle de dévastation – La mort fauche et le chaos emporte… változatosabban halad előre a billentyűkön, sűrűbben jelentkeznek az elmosódott hangok vérgőzös köddel megtelt gondolataink eldugott sarkaiban. Lappangva emésztenek fel minket a magasabb frekvenciákra kevert sikolyok. Széttiport lelkünk megnyomorodott maradványaira szomjaznak, addig nem nyugszanak, amíg le nem szívják az összes életkedvünk, akárcsak a gerincvelőt egy fémcsövön át. Transzba ejtő a többi tétel is, ahol könnyen egy másik dimenzióban találhatjuk magunkat, egy olyan tudatállapotban, amelyet csak az ilyen és ehhez hasonló kaliberű elektronikus zsoltárok előidézni. Sokszor eszembe jutnak az itt hallható hangjegyekről a távoli galaxisokból származó neutroncsillagok rádióhullámainak a földi lecsapódásai, amit bizonyos időközként felvesznek a NASA adóvevői. Ilyen távoli, kozmikus és ridegséggel teli tájak tökéletes aláfestőzenéje ez az album. Kár lenne tovább szaporítanom a szót, ez ugyanis nem az az album, amelyről olvasni kell. Ezt át kell élni, meg kell tapasztalni és magunkba szívni azt a mocskot és fertőt, amit elénk tár. A dark ambient egyik alapvetéséről van szó, ahol vágni lehet a kormos füsttel teli lidércnyomásos hangulatot. A már említett Seream Iarkham Beleth’Rim demo tökéletesen nyers hangulata egy picit hiányzik a 10 ponthoz, de ettől függetlenül ugyanúgy ott van a zsáner Pantheonjának a szoborcsarnokában a többi kiválóság mellett.
