Hard Rock Magazin
Egy kellemes vasárnap estén „kis” füstös, sötét dzsesszbárrá változott a Budapest Aréna Krall művésznő jóvoltából. Ezt egyedül a fotósok bánták. Ők is csak a sötét miatt. Nyolcadik alkalommal járt hazánkban korunk elismert és egyik legismertebb női dzsesszelőadója, Diana Krall. Ahogy eddigi koncertjein, most is elbűvölte budapesti közönségét egyedi előadásmódjával, csodás zenésztársaival és a megteremtett bensőséges hangulattal, amit egy aréna méretű helyen csak a legnagyobb művészek képesek kialakítani.
Számos ok van, amiért nem érdemes kihagyni egy minőségi dzsesszkoncertet zeneszerető és tisztelő embernek. Főleg ha Diana Krall játszik. Az egyik maga a hangzás. A dzsesszkoncerteken általában olyan hangminőséget kapunk, amit otthoni zenehallgatás körülményei között maximum megközelíteni lehet. Most nem a hangerőé a szerep, amikor a bőrünkön érezzük a hanghullámok pusztítását, sokkal inkább a hallócsontocskák kényeztetése a cél. Az „analóg” hangszerek miden rezdülése elér a hallójáratba, megérint és bekúszik az agytekervényekbe. Halljuk, ahogy a gitáros, Anthony Wilson ujjai érintik a húrokat. Érezzük, ahogy a nagybőgős, Robert Hurst játékával betölti a hatalmas teret.
A másik az egyedi, mély tónusú énekhang, ami utánozhatatlan, bizsergető, egyszerre depresszív és kellemesen borzongató, érzéki. És a hihetetlen érzés, ahogy a közönség együtt lélegzik a zenészekkel, figyelve minden rezdülést. Most nem kerülnek magasba a telefonok, hogy rögzítsék a nagy kedvencet, az este hősét. Csak néhány telefon világít, de ők is inkább a zenét rögzítik, nem a látványt. Nem készül szelfi minden második koncertlátogatóról, nem kell megtiltani a telefonok használatát sem. Most csak a zene élvezete számít.
Érdekes megtapasztani a hihetetlen csendet. Nincs fütty, bekiabálás (hacsak nem Diana kérdez, amire ugye válaszolni kell), a taps is csak akkor indul el, amikor véget ér a dallam, vagy ha bevonják a közönséget, mint ötödik tagot, kiegészítve a ritmusszekciót. Ilyen, amikor mindenki a színpadra koncentrál, nem beszélget, képernyőzik, csak a művészetre szánja az idejét. Ha jó hangulatú az előadás, Diana szokása beszélni a közönséggel. Nem az időhúzás miatt, hanem azért, hogy kifejezze szeretetét és tiszteletét feléjük. Most ez kiegészült egy kis információgyűjtéssel is, mivel számos daljavaslat érkezett a széksorok közül. Meg is köszönte az ötleteket. Sokunk arcára csalt mosolyt a dobos Karriem Riggins, miután a dobkáván, állványon és a közelben lévő egyéb felületeken is játszott, végül bevonta a közönséget is. Humorban most sem volt hiány.
Nem titok, hogy ha alkalom adódik, szívesen megfordulok komolyzenei – szimfonikus – koncerteken is, igaz, a járványidőszak óta ez is változott sajnos. Ezek a zenei élmények (dzsessz-, blues- és komolyzenei koncertek) nem hasonlíthatók össze semmilyen rockzenei élménnyel. Természetesen ez nem azt jelenti, hogy bármelyik rosszabb vagy jobb, előrébb helyezkedik el bármilyen rangsorban, egyszerűen más. Olyan, amitől nem érdemes megfosztania magát az embernek. Továbbra is hiszem, látom, hogy szüksége van a világnak a NAGYBETŰS ÉVTIZEDEKET átölelő, mesterséges intelligenciát nélkülöző zenére, ami mögött rengeteg gyakorlás, koncentráció, munka és szeretet van.
Az elhangzott dalok, melynek összeírásáért köszönet Irk Rékának:
Deed I Do / Night And Day (Cole Porter) / But Not For Me (Gershwin) / This Can’t Be Love (Richard Rodgers-Lorenz Hart) / I’ve Grown Accustomed To Your Face / The Girl In The Other Room / Moonglow (Hudson) / Jockey Full Of Bourbon (Tom Waits) / I Get Along Without You Very Well / Devil May Care (Bob Dorough) / Come Dance With Me (Van Heusen) / I’ve Got You Under My Skin (Cole Porter) / I Just Found Out About Love // Quiet Nights Of Quiet Stars (Corcovado) / I Was Doing All Right / This Dream Of You
Szöveg: Török Tamás (TT)
Köszönet a Live Nation Magyarországnak!
