Dionysos Rising
Kiadó:
NoRemorse
Honlap:
facebook.com/SacredOutcry
Már több ismertetőmben hangoztattam, hogy a svéd Daniel Heiman az egyik kedvenc énekesem: egyrészt képességei révén címzetes docens lehet a denevérek akadémiáján – bár azoknál jóval sokrétűbben szórja a hangokat –, másrészt kivételes dallamérzékkel rendelkezik, így ezzel a kombóval képes bármely albumot egy osztállyal feljebb tolni a heavy metal csapatok bajnokságában.
Ezek ellenére sajnos már évek óta nem tud megállapodni, és vendégszereplésekkel tűnik fel hol itt, hol ott, most például jelen rencenzió görög csapatánál, a második lemezével előrukkoló Sacred Outcrynál, miközben mi, az énekes rajongói még mindig titkon reménykedünk az előjelek nélkül elvetélt Heed folytatásában, ami úgy vált a skandináv, szigorú power hivatkozási alapjává, hogy a sors igazságtalansága révén alig ismerik.
Nem hinném, hogy olvasóink előtt ismerős a Sacred Outcry is, jómagam a metal enciklopédiáról szereztem azt a néhány kis információ morzsát, amit még megemlíteni sem érdemes. A játék neve epikusba át-átcsapó dallamos heavy metal, aminek erősen berögzült sémái vannak – így, a kritika elején ki is jelenthetem, hogy ezeket a fiúk ötletesen, magas színvonalon valósítják meg, ezáltal nincsen a hallgatónak olyan érzése, hogy a lejátszottakat már több százszor hallotta, más csapatok tolmácsolásában. Persze senki se gondoljon magas fokú progresszióra, a zenészek abból főznek, amit a receptkönyv előír, de így is képesek szórakoztató előadással előrukkolni, Heiman révén pedig az átlagot meghaladó nívót prezentálni, megörvendeztetve ezzel azokat, akik a stílus elkötelezett hívei.
Ahhoz képest, hogy ez az együttes pusztán második lemeze, teljesen kiforrott zenei világgal rendelkeznek, amiben úgy lapul ott a példaképek öröksége – halld Iron Maiden –, hogy az ne legyen bántó, a felhasznált utalások pedig inkább csak színesítik a hallgatni valót, mintsem plagizálást kiáltsanak az idézőjel alkalmazásának elhagyásával. A prezentált stílus sikerének egyik kitétele a megfelelő hangulat, amit mesteri módon teremt meg a bevezető két percében a csapat: igen, ennyi is elég ahhoz, hogy megfelelő epikus érzet kerítsen hatalmába, olyan időkről regélve, melyek a történelem előtt formálták az emberi létet.
Ez persze nem meglepő, ha ismered Heiman Lost Horizon nevű, power/progresszív power csapatát, mellyel megteremtették minden epikus metal etalonját, a "Highlander"-t. Az együttes kiemelésre érdemes tulajdonsága, hogy valóban csapatként működik, a tagok egymást segítve tartózkodnak az egyéni akrobatikától, ám összességben mégis ámulatra késztetik az embert. Nem csoda, ha végig egyenletes színvonalon folyik a zenei elemek ide-oda rakosgatása, olyan egységet alkotva, amitől valaha a jó öreg kommunistáknak könnybe lábadt volna a szemük.
A főszerep az "instrumentalisták" megbízható játéka ellenére Heimanné, aki ezer hangulatnyi árnyalattal képes muzikális tablót festeni, ahol az árnyalatok újabb és újabb szemlélésre késztetik a befogadni vágyó közönséget. A lemez csúcspontja a majd tizenöt perces "Towers Of Gold" – olyan rejtett kincs ez a stílus eddigi történelmében, ami mindenképpen többet érdemelne annál, hogy az underground undergroundjának néhány szakavatottja ismerje csak meg. A hagyományos európai powerként induló szerzemény úgy bontja ki heroikus refrénjeit, ahogy a rózsa a szirmait, hogy aztán a tempójátszadozás mesteri módjával tolja progresszív irányba a hallottakat, egy-két percig tökéletesen megidézve a "Powerslave" korabeli Iron Maident.
A záró, szintén röpke dal az említett, kezdő csodával zárja keretbe a hallottakat, lehajtott fejjel tisztelegve a zenei elődök előtt, magasba emelve a heavy metal lobogó fáklyáját – legalábbis nekem ez a kép jelenik meg a szemem előtt, akárhányszor meghallgatom a búcsúzás zenei elégiáját. Régisulis, ám rétegzett értékfolyammal rendelkező album született a görögök kovácsműhelyében, amit érdemes többször is végig pörgetni, valami újat és érdekeset kutatva és felfedezve minden egyes próbánál.
Garael
