rattlead.hu
A kanadai Blood Ceremony az egyik kedvenc „csajos” zenekarom. A dalszövegeiben gyakran boszorkányos, okkult témákat feszegető, pszichedelikus doom csapat muzsikájában izgalmasan keveredik a Black Sabbath és a Jethro Tull világa. A fuvolán és billentyűs hangszereken is játszó frontember, Alia O’Brien hangja is – nem extrém, de – egyedi, s bár a legtöbben a kaliforniai zsánertárs Jex Thoth-hoz hasonlítják őket, a BC véleményem szerint jóval karakteresebb és fülbemászóbb zenét játszik.
A 2006 óta létező torontói kvartettnek az idei csupán az ötödik nagylemeze, ráadásul most telt el a leghosszabb idő, hét év két albumuk megjelenése között. S mivel az első LP óta követem a munkásságukat és tetszik, amit csinálnak, talán érthető, hogy igencsak nehezemre esett kivárni a csapat legfrissebb alkotását.
A csapatot 2012 óta Alia, Sean Kennedy gitáros, Lucas Gadke basszusgitáros és Michael Carrillo dobos alkotja; az utolsó három albumot már ez a felállás készítette. Érdekesség, hogy a zenekar hölgytagja csatlakozásakor még csupán fuvolázott, ehhez képest ma egyértelműen ő a Blood Ceremony-nak nemcsak a hangja, de az „arca” is.
Amikor ezeket a sorokat írom, egy nap van hátra a zenekar május 18-i, budapesti koncertjéig, te pedig lehet, hogy éppen a buli napján olvasod ezt a lemezajánlót. A május 6–21. között zajló Európa-turné időzítése a mi szempontunkból tökéletes: két hét telt el az új lemez megjelenése óta, így volt időnk megismerni a dalokat. Még soha nem láttam őket élőben, de úgy képzelem, az egyébként nem túl acélos nóták is súlyosan fognak megszólalni az A38 Hajó színpadán.
Ha ismered a Blood Ceremony világát, nagyjából sejtheted, mire számíthatsz tőlük. Viszont, és most jön a lényeg, Aliáék valószínűleg a rajongóikat is meglepik ezzel az albummal, amin minden eddiginél lágyabb és retróbb muzsikával állnak elő. A „pszichedelikus” jelzőt amúgy is sokan kapcsoljuk a ’60-as évek végének, ’70-es évek elejének LSD-ihlette zenéihez. Amelyek nemhogy heavy metalnak, de még hard rocknak sem nevezhetők; a ma ezt a vonalat követő csapatokra gyakran mondják, hogy proto rockot játszanak, amiben még nem riffel a gitár, nem olyan vastag a sound, nem pörög fel a tempó, és amiből még nem süt olyan fokú agresszió, mint a metal talaján a ’80-as évek óta kicsírázott dalokból.
Egy időben elég rendesen elmerültem a ’60-as, ’70-es évek pszichedelikus pop/rock előadóinak munkásságában, így meglepve hallgattam, hogy a Blood Ceremony legújabb albumán milyen mértékben vállal „sorsközösséget” e zenekarokkal. Már a vintage stílusú borító is ezt sugallja, ám ahogy haladunk előre, az anyag mélye felé, a zenészek mind egyértelműbben jelzik: ők a régi idők kulisszái között érzik magukat otthonosan (lásd az album címét). A nyitó The Hellfire Clubban ugyan a jól ismert Blood Ceremony-t halljuk, de a fuvolás-cines-bőgős betétek – itt és más nótákban – minden eddiginél jobban hajaznak a korai Jethro Tull-ra. Legalább ennyire old school (és a csapat életművében formabontó) a perkás-hammondos-szaxofonos Eugenie, de a Powers of Darkness sem lenne anakronisztikus muzsika egy 1968-as házibulin.
Az Ipsissimus az átlagosnál is slágeresebb nóta, de ugyanez igaz a Lolly Willows-ra is, amit – egy kislemez egyik oldalaként – már 2019-ben is hallhattunk: Kennedyék utóbbival próbálták csillapítani a rajongók egyre növekvő étvágyát, ez a dal azonban még nem adott támpontot arra nézve, hogy az elkövetkezőkben milyen irányba indul majd a csapat.
The Bonfires at Belloc Coombe hangképét hegedűszóval színesítik; sodró lendülete, meglóduló-megtorpanó tempója, Alia énekritmizálása az album egyik legjobb nótájává emelik a dalt. A Hecatét hallgatva azonban komolyan elgondolkoztam azon, vajon a Rattle A.D. oldalán van-e a helye ennek az ismertetőnek. Na, ez a dal egyetlen ’60-as, ’70-es évek pszichedelikus pop/rockzenéje válogatásról sem lógna ki! Dögivel vannak ilyen muzsikáim abból a korszakból… 
Nem is nagyon akarják próbára tenni vele a türelmünket – ez az album legrövidebb nótája. Mondjuk, utána rögtön jön egy máshogy „ásatag” tétel, a Mossy Wood: vérivó-nyershúsevő műfajtársaim, ha előbb nem, itt törnék szét a térdükön a BC legújabb dalait tartalmazó fekete korongot… Az albumot záró Song of the Morrow űrben visszhangzó énekéről pedig még David Bowie Space Oddity-je is eszembe jut, vagyis a csapatnak az előadás végén sem akaródzik visszatérnie a jelenbe.
Zseniális anyag, amely minden tekintetben felülmúlja a zenekar előző két albumát. Máshogy remekmű, mint az első két lemez, de egyértelműen ott a helye a dobogón. Még ha a korábbiaknál slágeresebb is lett a Blood Ceremony zenéje, szerintem jó az irány. Én mindenesetre felírtam őket év végi Top 10-es listám aspiránsai közé. Más kérdés, hogy metal-e az, amit a The Old Days Remain-en hallunk. Nem, de a régi zenék irányába nyitottak számára élvezetes hallgatnivaló, különleges csemege.
(A mostani turné eddigi állomásain az Ipsissimust, a Lolly Willowst és a Powers of Darknesst játszották, úgyhogy ma este ezekre is számítani lehet a programban…)
