rattlead.hu
Mind jól tudjuk, hogy egy új lemez eladásához elengedhetetlen dolog a megfelelő és arányos promózás. Ezt lehet ugye különböző klipek megjelentetésével, vagy sokkal inkább gyakoribb a 21. században a közösségi média oldalain (Facebook, Twitter, Instagram), és különböző online zenei streaming szolgáltatóknál való hirdetések folyamatos bombázása (Spotify, Amazon, Bandcamp, Google Music, Apple Music, csakhogy a legfontosabbakat említsem). Ezáltal is még nagyobb tömegek elé kerüljhet a legújabb produktum. Ehhez viszont elengedhetetlen a megfelelő promó szöveg is, jelen esetben most a Periphery együttes legújabb lemezcíme adta nekem azt, hogy meghallgassam a lemezt, mivel a lemez címe: Djent Is Not a Genre.
Magyarul, a djent nem egy műfaj. Ez ugye nagyon sok embernél vitát indított és bizony, gyakran komoly nézeteltérésekhez vezetett. Még emlékszem, amikor a Lamb Of God frontembere, Randy Blythe mondta egy interjúban, hogy ez nem egy stílus, miután ez az alműfaj is elkezdett teret hódítani. Picit eltérek a bandától, csakhogy tisztázzam itt az olvasókkal, hogy mi is az a djent. Erre nekem is alaposan rá kellett keresnem, mert akárcsak a progresszív és power metallal, nem keltette fel az érdeklődésemet.
A djent a heavy metal egyik alműfaja, tehát nem különálló és nagyon sokan a Progresszív metál folytatásának, azaz gyermekének tartja. A „djent”, egy hangutánzó szó a torzított, tompított gitárhangra, amit gyakran hallhattunk a Meshuggah együttestől. Amikor a metalcore műfaj 2. hulláma éppen a szárnyait bontogatta, olyan 2003/2004 környékén, már akkor az undergroundban a Meshuggah elég nagy népszerűséget kezdett szerezni magának, és a gitárosuk, Fredrik Thordendal használta kezdetben egyéni, újító hangzásának magyarázatához. Vagyis ez szimplán csak egy hangutánzó szó volt, és a mágikus Meshu’ akkordokat próbálta/próbálták imitálni vele. A szóban forgó akkord azért számított forradalminak, mert metalos körökben az általánosan 2-3 hang lefogásával megszólaltatott normál power chord-ot tovább gondolva, egy negyedik hang bevonásával sikerült elérni a jóval súlyosabb, agresszívebb hangzást, mellyel mára több banda is dolgozik. A djent műfajra a másik jellemző az, hogy progresszív, ritmikus és technikás a dalszerkezetük. Persze az elején ezt senki sem vette komolyan, aztán későbbiekben, hála az internetnek és a különböző zenei fórumoknak köszönhetően, ez a jelző maradt, és 2010-től elég sok banda kezdte el használni magára a műfajra ezt a meghatározást. Ezek közt a bandák közt volt a Periphery, akiknek az első két lemezanyagával nagy sikert arattak (még nálam is, pedig mondom, ez nem feltétlenül az én zenei világom), meg azzal is, hogy a Dream Theater előzenekara voltak Európában, ami azért valljuk be, elég jó promónak minősül. Aztán ahogy a műfaj elkezdte kigyártani a saját bandáit, és persze a kópia verziókat is, úgy veszett oda az érdeklődésem a Periphery után. Na persze nem a műfaj megnagyobbodása az oka, szimplán csak ők és a soron következő anyagaik. Az első két lemezük után valahogy nekem a banda a lemezeit eléggé egykaptafára építette, nem mutatva nekem azt a friss megújulást, amit az első két lemezen hallottam. Így, midőn megláttam ezt a lemezcímet, elsőre elkapott a nevetőgörcs, hogy ki ekkora hülye és egyben zseni, hogy ilyen lemezcímet adjon? És vajon ez alatt a lemezcím alatt igyekeznek megmagyarázni zeneileg, hogy a djent nem egy műfaj? Vagy esetleg elfognak térni tőle? Bár ezt azért kötve hinném!
A lemezt 2023 Március 10-én szabadították a nagyközönségre, és nekem is elég hosszasan, jól megrágva kellett végig hallgatnom az 1 óra 10 perces lemezt (még hogy Dream Theater csinál hosszú lemezeket…), amely gyakorlatilag felér egy Berkley zenei akadémiai szakdolgozattal. Nem mondom azt, hogy nincsenek e fajta elméleti ismereteim, sőt, szép lassan, de magam is egyre fejlődök zenészként, ám amit ezek a srácok tudnak, az túl megy minden szinten.
Az első dal ami azonnal a falhoz vágott, azaz első single volt a lemezről, a Wilfire. Azonnal belevág a dolgok közepébe, és nem kíméli a hallójárataimat. Kíméletlen és egyben kifinomult a hangzás és az összhang a 3 gitáros közt (igen három 7 húros szólógitáros nyomja a lemezen), viszont meghallom Spencer Sotello tiszta ének stílusát, és rögtön romlik a zene színvonala… Lehet, bennem van a hiba, de Spencernek egyszerűen nem kéne erőltetnie a tiszta éneket, csak a screameket. De ez csupán az én véleményem. A dal közepén a jazzes átvezetés nagyon ötletes, és sok szempontból a Dream Theater jut eszembe róla mint behatás. A tiszta énekhangot leszámítva teljesen korrekt nóta. Utána jön az Atropos, lehengerlő középtempós riffindítójával, bár a hangzásvilág átvált egy picivel visszafogottabb, lágyabb vonalra, ahogy Spencer elkezd énekelni (továbbra se tetszik az ének). Misha Mansoor a zenekar alapító gitárosa végtelenül eszes, és egész kreatív szólókat és harmóniákat helyezz bele a dalba, hogy minél színesebb és egzotikusabb legyen, persze ez nem jelenti azt, hogy a zene veszít agressziójából, és dinamikájából, mert ahogy a prog. metálnál, ugyanúgy a djentnél is számolni kell a kiszámíthatatlannal. A Wax Wings elég jazzesen indul, és ahogy átvált torzított gitárba, sokkal inkább gondolom azt, hogy egy újabb kísérleti utazásba csöppentem. Van ebben a dalban minden: jazz, metal, pop-os ének, és igazán extravagáns tempó és témaváltások. Az Everything Is Fine! ismét az erőteljesebb és bizarr hangzásokba evez vissza, és némiképp itt a kaotikus jelző jut eszembe, mint a The Dilinger Escape Plan együttesnél, és ezt 6 percen keresztül csinálják ebben a dalban! Nálam eddig a Wildfire mellett a másik favorit nóta. Sokszor éreztem azt, hogy az agyam túl sok információt próbál feldolgozni egy-egy nótánál, de azt hiszem most kezdem azt érezni, hogy kezd túl telítődni! Misha itt is varázsol egy-két szólót, csak hogy világossá tegye, ő sem egyszerű gitáros, mint bárki és ezzel gyakorlatilag a dal véget is ért. Na a Silhouette kicsit más vizekre visz minket. Sokkal inkább egy Jean Michelle Jarre és a 21. századi pop ötvözetét kapjuk a képünkbe, de azért azt kell mondanom: végre egy pár perc pihenő az agyamnak! (HEHE) Ennek a kis nyugalomnak azonban nem örülhetek sokáig, mert jön a Dying Star, ami részben Lightosnak tűnik, de azért ne tévesszen meg a dolog! Maga az atmoszféra az, amiben a súly van! Itt is eszembe jut egy banda, méghozzá a Deftones, mert sokkal inkább ilyen elszállós feelinget ad a dalnak. Ezt is kedvencek közé sorolom, mert néha kell is ilyen a listámba. Következzék a Zagreus és ismét belemerülünk a matematikai ritmikák világába, méghozzá elég keményen, de azért a Meshuggah azért sokkal keményebben nyomja. mondjuk itt is a tiszta énekes refrénrész az, ami miatt a dal erejét veszti, viszont itt már lehet hallani erőteljes blastelést is, és különböző harmonikus megoldásokat, amiket még nekem is elég nehéz nyomon követnem. Jön a Dacul Grass a maga 12 percével. Kezdésnek kapunk egy igazán combos ritmusú riffet, és utána jönnek csak a tördelt ritmusok, Ahogy a nagy djent- kódexben megvan írva, már persze ha létezik ilyen, mert akkor készülhetünk arra a több ezer oldalnyi tömény progresszivitásra! A dal egyik érdekes csúcspontja, hogy némely helyen a scram és a tiszta ének egy sávvá mosódik, és inkább a scream elemek dominálnak jobban. Persze ez nem jelenti azt, hogy nincsenek ebben a nótában tiszta ének megoldások, csak én valahogy jobban kiérzem a sikolyokat. A dal közepén remek synthwave és zongora átvezetés van, majd utána bejön a poposabb része dalnak, amit azért elég érdekesnek és módfelett ügyesnek találok. Sokan szokták mondani, hogy az ilyen popos elemek fölöslegesek az ilyen dalokba, pedig ha valaki jól beleilleszti a metál zenébe, az azért tud ugyanolyan jól és mellesleg igényesen is szólni. A 12 perces stílus-orgia után jön a lemez utolsó tétele, a Thanks Nobuo, ami szintúgy 10 perc fölött jár (a végére hagyták az igazán kemény diókat), és szintúgy a változatosság Mekkája. Ahogy hallgatom, egyre gyakrabban felkapom a fejem a különböző megoldásokon, hangzásokon, gitár és dobtéma váltásokon, és ahogy egyre jobban haladunk a dal szívébe, kezdem elveszíteni a fonalat, hogy most hol járunk. Ilyenkor egy ismerősöm mondta mindig, amikor Dream Theater későbbi lemezeivel próbálkoztam, hogy csak hagyjam, hadd menjen a lemez, és adjam át magam az érzésnek. Sokáig nem tudtam hogy miről beszélt, de azt hiszem most ennél a lemeznél már kapisgálom, hogy miről beszélt anno.
Egy hetven perces intenzív, változatos, meglepő és magával sodró lemez készült el. Nem mondom azt hogy sűrűn fogom ezt hallgatni, de az én agyam még ezt a fajta progresszív megközelítést épphogy kezdi felfogni. És amikor azt mondom, hogy felfogni, a Dream Theater együttes egy-két lemezével már baráti viszonyban vagyok, Queensryche Operation Mindcrime lemezét is elég korrektnek találom, és még van egy-két prog banda akiket néha-néha előveszek ha olyan a hangulatom. De ez a lemez most nagyon odavert! Nem gondoltam volna, hogy a sok unalmas lemezeik után kapva kapom magam az új Perpihery lemezen. Habár Spencer énekstílusa még továbbra sem az esetem, de a zene ettől függetlenül fenomenális!
És hogy a djent tényleg nem egy műfaj? Ez döntse el mindenki magában! Én elfogadom mint alműfajt!
