Fémforgács
Robert Lowe szerintem a világ egyik legnagyobb metal torka, aki a Solitude Aeturnusban járatta csúcsra sajátos stílusát, majd másodvirágzását élte a szintén visszatérő Candlemassban. Hogy annak idején mi váltotta ki közte és a banda között a kenyértörést, azt nem tudom pontosan, panasz volt mindkét oldalról, de sajnálatos tény, hogy sem a zenekar, sem az énekes nem tudott azóta igazán nagyot alkotni. Persze veteránokról van szó, de a rajongói szív mindig többet és többet vár el aktuális bálványától. Pont ezért nagyon megörültem, amikor meghallottam pár éve a hírt, hogy Lowe a Grief Collector nevű formációban visszatér a jó öreg hagyományos doomhoz, azonban a banda lemezei finoman szólva sem vettek le a lábamról. Hiába a jó énekhang, ha egyszer a csapatban a sablonoktól elrugaszkodni próbáló zene és a gyenge dalírás volt a fő mérvadó. Monumentálisnak szánt En Delirium lemezüket el lehetett hallgatni, de lehetetlennek tartom nem leírni vele kapcsolatban: rettentően unalmas volt. Nem meglepő, hogy nem ugrottam ki a bőrömből, amikor egy képek és szokásos dicsérő körítés nélküli promós üzenetben hozzáférést kaptam a zenekar hamarosan érkező új nagylemezéhez. Annyi azonban világossá vált, hogy a hangját továbbra is másodvonalas és retró anyagokhoz adó dalnok innen is kereket oldott, helyére pedig Julian Küster érkezett. Őt korábban a Tridentifer nevű death metal formációban hallhattuk dörgedelmeseket hörögni, valamint a néhány éve létező, általa vezetett gótikus metal hordában, a Black Edenben.
És ez az a pont, ahol leesett az állam az első néhány perc után, mivel a német Julian képében egy olyan énekes debütálását hallottam a műfajban, aki gyakorlatilag a 90-es évek Solitude Aeternusból megismert Lowe vehemenciájával, erőtől duzzadó karizmájával lépett be a banda életébe. Pár dal után biztos voltam benne, hogy nincs olyan hang, aminek a kiéneklésére ne lenne képes, legyen szó a legszebben szárnyaló epikus dallamokról, vagy a karcos, már-már hörgésig süllyedő brutalitástól. Julian simán túlszárnyalja a mester jelenlegi formáját és nagyon bízom benne, hogy nem fog megállni ennél az igencsak underground alakulatnál és szétterjeszti terebélyes orgánumát egy valamivel nívósabb felállás mellett is. Ezt azért mondom, mert csúcsteljesítményt nyújt, ugyanakkor a május elején érkező In Times Of Woe továbbra sem tudja kiszolgálni azt az elvárást, ami igazán naggyá tud tenni egy epikus doom bandát. Ez nem más, mint a dalírás, a maga közegében bőven ráfogható slágeresség.
Az időben valamivel visszafogottabb, de azért most is túljátszott kiadvány során érkeznek sorra a tételek, de hirtelenjében nem tudnám megkülönböztetni őket különösebben fogós riff és dallam alapján. Sőt, tovább megyek, ez a dalcsokor egy valódi ötlettemető, mivel 20-30 másodperceket kiragadva azt gondolhatnánk, hogy valami alapvetéssel van dolgunk, de maguk a szerzemények meglehetősen széttöredezettek. Tegyük fel, hogy elindítjátok például a youtube-on és belepörgettek kicsit: jó hangzással és remek énekesi teljesítménnyel találjátok szemben magatokat, de minden egyes dalból hiányzik a katarzis, a beteljesedés, ami valljuk meg, az említett unalom legjobb ellenszere.
A lemez hangzása rendben van, a szólók szórakoztatóak, néhány téma egészen jól sikerült, kár, hogy nem tud megfelelően kibontakozni, érvényesülni. Hallgatás közben azt érezhetjük, hogy mindjárt jön a katarzis, mindjárt érkezik valami nagyszerű, de sajnos a várakozás végig megmarad. Ezt nagyszerűen példázza a Tombs Of Tomorrow, ami elsőként hallgatható meg a lemezről. A műfaj kedvelőinek ajánlható az In Times Of Woe, de sokkal több van ebben a zenekarban, mint amit meg tudnak mutatni. Talán legközelebb…
