rattlead.hu
Üdv! Első lemezismertetőmet tőlem várható módon nem valami, az elevenen kibelezés örömeit ecsetelő, esetleg sátánimádó feketefémet tartalmazó, vagy a termonukleáris csapás emberiségre kifejtett hatását taglaló anyagról, illetve zenekarról írom (ha metal, a fő kedvencek számomra inkább eme területeken leledzenek), hanem valami egész másról. sokoldalúbb és dallamosabb, ugyanakkor iszonyatosan fogós és nagyon addiktív témahalmazról és annak elkövetőiről.
Japán, lányok, metal. Az első asszociáció ezen kifejezések együttes olvasását követően a metalheadek jelentős százalékában valószínűleg valami elborult mangából előbújt habosszoknyás (erre még visszatérek), opcionálisan macskafület viselő, szobalánynak öltözött és fejhangon visító lánybrigád lehet (Babymetal, valaki?), de esetünkben nem erről van szó, nagyon nem. Valami sokkal jobbról.
Szeretek véletlenszerűen szörfölni a legismertebb videomegosztó kínálatában, és egy ilyen alkalommal akadtam bele az ismertetett lemez címadó dalának klipjébe. Le is tettem a hajam, majd kábé tízszer lepörgettem egymás után, és ezt követően szépen visszafejtettem a zenekart a legelső anyagáig. Miután szembesültem azzal, hogy egy ilyen jó bandáról egyetlen egy lemezismertetőt nem tudtam találni az internet magyar nyelvű szekciójában, úgy döntöttem, magam írok egyet a zenekar egyidejű bemutatása mellett. De kik ezek a hölgyek?
Nos, a tokiói székhelyű zenekar 2016-ban állt össze, a dobos Haruna és (az első felállásban, az első három stúdiónagylemezen plusz pár EP-n és koncertlemezen szereplő) basszusgitáros társa, Miho, a Destrose nevű bandából való távozásukat követően úgy döntöttek, valami sajátba fognak. Maguk mellé vették Midorit (gitár), valamint több jelölt meghallgatását követően egy Asami nevű hölgyet, akinek egyébként zéró metalos múltja volt, ugyanis korábban elsősorban R&B-t(!) énekelt, majd J-pop/rockzenekaroknak háttér vokálozott. Végül pedig – először kisegítőként, majd állandó tagként – Miyako csatlakozott hozzájuk, mint másik gitáros, (és mellékesen képzett zongoraművész). Egyébként a zenekar kvázi hatodik tagja a háttérmunkákban és a dalírásban gyakran közreműködő Mao névre hallgató úriember, aki egy Light Bringer nevű zenekarban billentyűzött. Egy korai zenekari próbán döntött úgy a brigád, hogy a Lovebites nevet veszi fel a Halestorm Love Bites (So Do I) című száma nyomán. Ami az imázst illeti, a(z európai szemmel) überröhejes jelmezek elmaradtak, ellenben koncepciózusan mindig fehér és nőies ruhákban koncerteznek a lányok (a szoknyát azért meghagyták, plusz, érthető módon, a dobos Harunát leszámítva, az igencsak magassarkú cipő állandó része az outfitnek).
A sikerek gyorsan jöttek. Nem egészen két évvel alakulásuk után 2018-ban a legjobb új zenekarnak járó Metal Hammer Golden Gods-díjat el is nyerték, mellyel számos kapu megnyílt előttük, elsősorban egy európai turné keretében (ezt megelőzően Londonban játszottak először Japánon kívül). Az eredeti felállás három stúdióalbumot, három koncertlemezt és pár EP-t rögzített, mikor is 2021 augusztusában az alapító Miho – valószínűsíthetően zenei nézeteltérések miatt – otthagyta az ötösfogatot. Ezt követően a Lovebites felfüggesztette tevékenységét (Asami és Miyako a pihenő alatt férjhez is mentek, valamint anyai örömök elé néztek), de 2022 második felében meghallgatást hirdettek, melynek győzteseként a harmincas korú tagsághoz képest igen fiatal, még jelen sorok írásakor is csak húszéves, Fami néven ismert basszusvirtuóz lány csatlakozhatott a bandához, akivel a jelen cikk tárgyát képező album felvételre került.
Hogy milyen a zene? Ha az összképet nézzük, Chopintől(!) kábé az Exodusig(!) terjed a skála, a középtáji metszéspont elsődlegesen az ízes, velejéig európai ikergitáros speed/powermetal, itt-ott nagyon ízlésesen és nem tolakodóan használt szimfo-betétekkel, mindezt megfűszerezik a letagadhatatlan britmetal-hatások is (az alapító Miho Steve Harris iránti rajongása nagyban közrejátszott a Lovebites-sound megszületésében, de bizony a Judas Priest is benne van a pakliban), ugyanakkor néhol az AOR és bizony a thrash is felüti fejét. Eklektikus, mi? Mégis szerves egésszé áll össze a kiváló dalszerzési kvalitások, és az arcpirítóan komoly hangszeres tudás okán.
A Lovebites negyedik nagylemezeként kiadott Judgement Day tíz tételt tartalmaz, ezt úgy 53 és fél percbe sűrítette össze a csapat. Rövid, himnikus gitárfelvezetést követően felpörögnek a hangszerek, és egy fogós, zakatolós power-főtémával indul be a We Are The Resurrection című kezdőnóta, és miután Midori eleresztette a Floyd Rose karját (amit előszeretettel használ), egy pinch harmonic után bejön az ének is. Asaminak igen kiváló hangja van, nagyon tiszta, szinte semmi karc nincs benne. Elsőre fura volt számomra (egy pl. Maggy Luyten-féle karistolósabb orgánumot preferáltam volna első hallgatásra), de a zenekar többi produktumát átpörgetve rájöttem, hogy bizony, a zenéhez a japán leányzó énekhangja passzol. Asami japán akcentusa ad az angol nyelvű vokálnak egy plusz bájt, ugyanakkor hangjáról elmondható, hogy mellőzi azt a vinnyogásszerű karakterisztikát, melyet sokan a japán énekesek nagy negatívumaként tartanak számon, plusz nem operázza szét a dalokat, ami viszont nálam itt jó pont (Tarja Turunentől falra mászok!). A dal hagyományos felépítésű, a fülbemászó bridge és érzelmes kórus itt is megvan, majd végül a nóta egy kis staccato reszeléssel zár. Erős kezdés!
Nos, a második, egyben címadó, és az egyik kedvenc dal ugyanakkor egy igazi esszencia. A hat percet kicsivel átlépő szám egy rövidke basszusbevezetővel indul, majd kiállás következik, és a lányok teljes erővel belecsapnak a hétnyolcados lecsóba, ami a jól használt szimfo-effektekkel együtt még a négynegyedbe fordulás előtt ökölcsapásszerűen megadja az alaphangot. Szuperragadós, nagyon eltalált tempójú, dohogó témákkal operálnak a csajok, és amit ki kell emelni, hogy rendkívül jól sikerültek a különböző dalrészeket összekötő betétek, darabosságnak nyoma sincs az átmeneteknél. Fami basszusa nagyon, de nagyon ízléses, izgalmas, és jól is van bekeverve. Ezzel a kislánnyal nagyot fogott a Lovebites, az tuti. A refrénekben Asami erőteljesen és fülbemászóan énekel, nincs szétvibratózva, mikor magasra mászik hangjával. No, és mikor a Miyako/Midori páros belekezdenek a szólókba, az maga a gyönyör. Két full egyenértékű gitárosról van szó, eltérő játékfelfogással és hangzáskarakterrel. Midori az igazi, vérbeli shredder, fénysebességgel reszel és tolja az arpeggiokat, az ő kezében visít igazán a kék ESP gitár, a koncertvideók alapján állati mutatós, igazi rocksztáralkat a színpadon. Párja, a Dean gityóval operáló, Midorival ellentétben inkább megfontolt, introvertáltabb Miyako ugyanakkor a témák fogóssága terén igazán erős azzal, hogy semmiben nem marad el partnerétől, egyszerűen máshonnét közelíti meg a gitározást. Ezt a két zsenit szét ne válasszák egymástól, úgy játszanak együtt boszorkányosan, hogy mégsem megy át öncélú matyizásba a dolog. Ilyen két szólógitáros felállásban a Tipton/Downing- illetve a Smith/Murray-párosban volt ekkora kémia a dallamos vonalon! Füstöl a duó keze alatt a hangszer, egymásnak adogatják a szólókat, majd összetalálkozik a két gitár és varratmentesen mennek vissza a hölgyek az utolsó verzébe, melyet követően a refrén és az átkötő okosság után jön a katarzis, mikor is Asami egyre magasabban és erőteljesebben énekli a dalcímet magában foglaló sort, hogy a negyedik alkalommal izomból megtolja és kitartsa a hangját. A vokális csúcspont alatt a hangszeresek ráfordulnak a perkusszív hétnyolcados ütemre és hirtelen zárják a dal érdemi részét, melyet követően megint egy rövid basszustéma adja a tényleges outrót. Ez kérem K. O. a javából.
Harmadikként jön a The Spirit Lives On, amely – ha kiveszem Asamit a képből – simán lehetne egy vidám Gamma Ray/Helloween-nóta. Nincs itt a kerék újra feltalálva, egyszerűen szépen összerakott produktumról beszélünk, egy középgyors power-dal képében. A magas regiszterekben feltűnően éles itt Asami hangja, de nem bántóan.
A negyedik tételről, a Wicked Witch-ről üvölt, hogy az Iron Maiden ihlette, a galoppozós téma megadja az alapot. Rendkívül fülbemászó, direkt darab, némi szimfonikus effekttel a vége felé, szerethető, nagyon ízléses dallamokkal.
A következő dal viszont elüt hangvételében az előzőektől. A Stand and Deliver (Shoot ’em Down) Fami basszusával indul á la Motörhead, majd felvisít a gitár, és a zenekar belekezd egy igazi pattogós, tökös rockandrollba. Ez igazi közönségmozgató, direkt nóta, ami belepumpálja az emberbe az adrenalint. Az alapot adó egyszerű, de dögös háttérriff Lemmyékre hajaz, kiabálós háttérvokálok után a dallamos átkötést követően egy direkt, de hatékony refrén adja meg a kompozíció lényegét. Az okosan használt énektémák nagyon jól össze lettek ragasztva a lazább megközelítéssel, a végeredmény nagyon szórakoztató lett.
Hatodikként jöhet a Victim of Time! Egyenes vonalú középgyors powermetalról beszélhetünk, nagyon szép énekdallamokkal, különösen a kórus süt. Szeretnivaló tétel ez is.
A hetedikként érkező szám – My Orion – annyiból kilóg a sorból, hogy köze nincs a germán/skandináv power-vonalhoz, ez kérem egy egyszerű felépítésű, nagyon slágeres, napsugaras, már-már stadion(pop)rock-dal, simán elférne mondjuk a 80-as évek valamely arénájában tupírozott hajú gyerekek által előadva. Kimondottan jó hallgatni a szigorúbb, illetve technikásabb megközelítésű számok közt.
Következő a Lost in the Garden címet viselő szám, ahol is visszatérünk a dallamos heavy/power-vonalhoz. Asami énektémái itt (is) nagyon tetszetősek, különösen a mélyebb regiszterekben jön ki, hogy már-már simogatós hanggal bír, de e nótában is van hangszáltorna azért rendesen.
Kilencedikként a Dissonance jön, na itt a lányok thrashre veszik a figurát, ehelyütt bizony a rövid felvezető után egyenes vonalú, baljós hangulatú reszeléssel indít a Midori/Miyako páros, majd középtájon egy, a címhez méltóan disszonáns (és mérget veszek rá, hogy Midoritól származó) szóló után megkavarják a ritmikai kását, hogy azután megint csavarhassanak egy pofás dupla szólóbetétet. Jó ez is, de thrash-dalt már írtak jobbat is a lányok (a Battle Against Damnation EP-ről a Break the Wall abszolút ilyen).
A desszert nem véletlenül az utolsó fogás: a torta tetején levő hab csúcsán helyet foglaló eper a tizedikként érkező Soldier Stands Solitarily. Élesen szóló, ikergitáros felvezetéssel indul a dal és miután megjön a kiállás, a lányok vesznek egy nagy levegőt ééés…izomból, kegyetlenül rálépnek a gázra. Itt mindenki a maxot hozza, nyaktörő a tempó, dübörög a kétlábgép, piszkosul reszelnek a gitárosok, a dallam telitalálat, nagyon hasít a szám!!! Aki a nagysebességű speed/power-témákat szereti, annál szem nem marad szárazon a gyönyörtől, az én ex-dobos énem is elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. A külsőre cuki játékbabára hajazó, japán viszonylatban is pici (145 cm) Haruna férfi doboskollégákat megszégyenítő lendülettel és krafttal kegyetlenül végigtekeri az 5 perc 21 másodperc hosszúságú dalt, amiben kap egy kis kiállást is (Harunát még nem méltattam, szuperül dobol az egész lemezen és nagyon érzi az effektcinekre helyezett hangsúlyokat), hasonlóképp Fami is villanthat basszuson, ő is kap sanszot erre. Kolosszális nóta. Én nem is tudok hirtelen ennél a számnál jobb igazán nagy fordulatszámú dalt az egész speed/power-mezőnyben…
A lemez végig egyenletesen magas színvonalú (picit a Dissonance ereszt le – számomra – a többihez képest, de ez bagatell), töltelék nincs rajta. Ezt az anyagot mindenkinek hallania kell, akit érdekel a kiválóan megkomponált, virtuóz megoldásokkal is operáló dallamosabb, nagyon minőségi metalzene és nem ijed meg a ténytől, hogy Japán-beli hölgyek rakták össze. Még csak az év első harmadában vagyunk, de már most ki merem jelenteni: ez a korong benne lesz nálam az éves Top 10-ben, és nagyon nem az alján! Egy koncertért ölni tudnék.
