Fémforgács
Bevallom, rendesen megdobbant a szívem, amikor megláttam a Lurk legújabb albumát a promós oldalon, ugyanis ezekhez a finn banditákhoz köthető egy viszonylag meghatározó élményem még abból az időszakból, amikor a metal zsánerének keményebb alműfajaival való ismerkedésem legelején jártam. Őszintén szólva arról semmi emlékem nincs, pontosan hogyan is akadtam a 2012-es debüt albumukra, ami szintén a banda nevét viseli, de az tisztán előttem van, mennyire megrökönyödtem és padlót fogtam, hogy lehet ilyen szinten súlyos és sötét muzsikát gyártani. Ami visszagondolva nagyon fura, mert ekkor már bőven mögöttem voltak olyan korongok, amik azért jócskán megugorják ezt a mércét -elég csak a 2006-os The Call of the Wretched Sea szörnyetegre gondolni az Ahab-tól-, de ettől függetlenül is letaglózó és maximálisan lehengerlő találkozásként él bennem a Lurk első hallgatása. Már a borító is hihetetlenül para ezekkel a vortexként egymásba süllyedő, mélytengerinek ható, éles fogakkal díszített állkapcsok szerkezetével, amiknek nem látod a mélyét.
Aztán, bevallom őszintén, valahogy megszakadt a kapcsolatom a bandával, az előző két anyagukat még csak belefülelés szinten sem ismerem, szóval maximum 11 év távlatából tudnám összevetni és megítélni a zenekar változását és fejlődését, de igazság szerint nem akarok ezzel foglalkozni. Mint minden albumot, úgy az Aegis-t is önálló entitásként ildomos megmérettetni. Ami viszont bizonyosan nem változott, az a banda által kreált, egyedi hangulat és világkép; a saját kis homokozójuk, ahol minden alá van vetve ebben a közegben uralkodó törvényeknek. Nem műfajilag, csupán hozzáállás tekintetében, de a spanyol Altarage univerzumát tudnám felhozni példának. Taszító, érdes, kínzó, egyedi ideológia, ami átitatja művészetük minden aspektusát, a zenei kifejezésen át egészen a vizuális megjelenésig. S ha már ez utóbbi szóba került, muszáj kitérnem Paolo Girardi, az olasz cover-félisten munkájára, ami az Aegis esetében is remekül megágyaz a korong atmoszférájának. Imádom az olyan borítókat, amiknél el lehet veszni a részletekben, és a jelen kép ennek abszolút eleget is tesz. Vizsgáljátok csak meg, mennyi abszurd, groteszk baromságot lehet belesűríteni egyetlen alkotásba!
De ne is szarakodjunk tovább, csapjunk bele az album felfedezésébe, ahogy a Lurk is kőkeményen belecsap az Ashlands című nyitótétellel, aminek nem szokványos klipjét fent megtekinthetitek. Ijesztő belegondolni, hogy ugyan az Aegis csak 2023 áprilisában lát teljes egészében napvilágot, a fenti szám és hozzá a klip már 2022 februárjában közzé lett téve, nem sokkal azelőtt, hogy Oroszország megkezdte invázióját Ukrajna ellen. Valószínűleg véletlen egybeesés, de a szöveget olvasva és a videót nézve egyszerűen képtelen vagyok nem belelátni a párhuzamot. Hidegrázós időzítés. A szám maga kendőzetlenül, erőltetett díszítések és elemek nélkül vág az arcunkba súlyos, doom alapokon nyugvó ritmikájával, sludge-os riffjeivel és vaskos hangzásával. Kimmo Koskinen vokálja egészen meglepő tartományokat és hangulatokat jár be a haragos dörgéseken át az agóniába fulladó krákogásig.
A Shepherd’s Ravine melankolikus kezdésével csillapítja az előző szám által keltett vihart, de persze megnyugvást ez sem hoz, hiszen nincsen Lurk szám mázsás horzsolás nélkül. A több, mint hét perces számot megannyi hangulat és érzés járja át, melyek teljes terjedelmükben tespedhetnek szét a játékidő keretei között. Az ének megdöbbentően ocsmány végletekig merészkedik, ami a szám közepén beúszó, szinte idilli, megnyugvással kecsegtető szegmensben csúcsosodik ki igazán, éles kontrasztot teremtve. Alapvetően nem beszélhetünk egy gyors albumról, és pont emiatt a “nyugisabb” és “haragosabb” témák közötti folytonos váltás egy idő után olyan transzba küldheti a hallgatót, amit az izgalmas húzások szerelmesei nem feltétlen fognak pozitívumként elkönyvelni. Nekem is ez a fő bajom az albummal, és a második tétel egy tökéletes példája ennek, ezért is itt említeném meg. Hangulat tekintetében csúcsra van járatva minden, és érződik is egyfajta kiteljesedés és zenit minden egyes számban, de nincsenek igazán olyan elemek, amikre az ember felkapná a fejét.
Az Infidel már egy fokkal izgalmasabb oldalát mutatja a műfajnak, itt inkább a doomos hatásokat érzem erősebben kidomborodni, semmint a sludge vagy a death zsánerre jellemző manírokat. Egy végig igazán lassan hömpölygő, szinte vánszorgó kesergésnek lehetünk fültanúi, ami mellé végre bejön az egyik kedvenc elemem, amivel a Lurk néha (sajnos túl ritkán) operál; az éteri, túlvilágról bekúszó kísérteties szintetizátor dallamok, melyek először a szám első harmadában ütik fel fejüket, majd végül zárják is a tételt.
Az album közepén foglal helyet a Hauta, ami legjobb tudomásom szerint a sírt jelenti a zenekar anyanyelvén, és ebben csak megerősít a szám által hordozott hangulat is. Mind stílusában, mind atmoszférájában nagyon közel áll az ezt megelőző trackhez, és pont ezért az elhelyezését én így egy rossz döntésnek érzem, valahova máshová pakoltam volna a lemezen belül.
A Blood Surge viszont már egy teljesen más irányba tereli a hallgatót, ugyanis ezzel a tétellel a Lurk egy borzalmas utazásra invitál minket a mitológiai Léthe folyón keresztül, ahol is a túlvilág kapujába utazó lelkek megpróbáltatásai kerülnek kibontásra a zene által. Nyomasztó, gyötrő bevezető után kapjuk rögtön a gyomrost a legmocskosabb riffek képében, amit fellelhetünk az albumon, majd ismételten jön a ritmustörés a doomos belassulásnak köszönhetően, hogy aztán visszatérjen a totális őrületbe torkolló sludge áradat. Az egyik legerősebb és legkarakteresebb számnak érzem ezt a teljes korongon, de sajnos a Véráradatot sem kerüli el még így sem az a fajta kiszámíthatóság, amit már korábban felvázoltam. A karistoló karakteresség sajnos túl könnyen oldódik fel a dagályosság hullámában, talán itt-ott lehetett volna csípni a számok hosszából enyhítésképpen.
Utolsó előtti tételként kapjuk meg a Hauta ellenpárját a Kehto személyében, ami pedig a bölcsőt jelenti finnül. Érdekes asszociációkba veszhet el az ember, miközben hallgatja a zenét és a számcímen mereng, hisz valahogy keveredik a hangáradatban az ismeretlen, megfoghatatlan életút, ami az ember előtt áll, de ugyanakkor ott lebeg felette valami végleges és elkerülhetetlen, amire mindenki predesztinálva van születése pillanatában. Nagyon jól reprezentálja ezt a fajta kettősséget a dal; a nyugtalanító, ugyanakkor a maguk módján “szép” melódiák fojtogató de izgalmas közeget képeznek.
Záróakkordként kapjuk a leghosszabb szerzeményt, a The Blooming-ot, ami izgalmat ugyan nem hoz, de a lemez által bejárt utakat ismét igényesen tárja elénk. Az egész albumra elmondható és ráhúzható véleményem pontosan illeszkedik erre a számra is, így megfelelő alkalmat nyújtva, hogy összegezhessem a Lurk által támogatott zenei utazásomat. A súlyosabb, borongósabb muzsikákat kedvelőknek nyújthat kellemes perceket az Aegis, akik viszont vágyják a folytonos izgalmakat, a váratlan húzásokat, azoknak esélye van a csalódásra. A masszív, monoton hömpölygés ugyan tud maradandó élményt biztosítani az erre nyitott elméknek, de a súlyos hullámok fullasztó tömege -a szellős intermezzók ellenére is- megterhelővé is válhat, főleg az újrahallgatások alkalmával. Mindezek ellenére a finnek markáns világképe ugyanolyan karakteresen és erőtől duzzadóan van prezentálva, ahogy az emlékeimben éltek, így alább semmiképpen sem mennék az adott pontszámot illetően.
