Dionysos Rising
Kiadó:
Napalm Records
Honlap:
www.powerwolf.net
Igaz, ami igaz, a Powerwolf legutóbbi pár lemeze már kissé összefolyik bennem: a német vérfarkasok ragaszkodnak az eredeti csapáshoz, és le nem térnének róla, de hát igazuk is van. Kevés olyan csapat van, akiknek sikerült amolyan "franchise"-t alakítani karrierükből, a Powerwolf azonban ilyen, kezdve a latin halandzsa szövegekkel, folytatva az énekes, Attila Dorn kamu származásával és operaénekesi múltjával, valamint a jellegzetes hangzás kialakításával – mindezt színpadi jelenlétük tetézi be, a klipek sajátos hangulata, és persze az a fajta zene, aminek még jól is áll a változatlanság.
Ennek ellenére sokan vannak, akik gagyit kiáltanak minderre, ám a megosztó attitűd talán még előnyére is válik a kanoknak, hűséges fanseregük bármikor kész önként áldozati vacsoraként szolgálni, ha a vérfarkasoknak arra támad gusztusuk. (Ez vitathatatlanul igaz: minden egyes lemeznél a kísérő kóristákból el-eltűnik egy-egy zsenge húsú egyed, bizonyíték erre Attila egyre kerekebb arca…) Az együttes új lemezén azonban kissé mert változtatni a megszokott dolgokon – no, nem annyira, hogy első hallásra ne ismerhessük fel őket, de egy-két német kocka arrébb gurításával sikerült a menetelést girbe-gurbává tenni.
Először is itt van az album hossza: még a negyven percet sem éri el, és egyetlen szerzemény sem üti meg a négy percet. Ez persze a progresszivitásnak nem igazán kedvez, de hát a progresszió és a csapat eddig is úgy viszonyult egymáshoz, mint Hollywood a szovjet háborús filmekhez – így nem is lehet elvárni egy farkasfalkától, hogy zenei doktorátussal tutuljanak az éjszakában. A lecsupaszított, abszolút hatásvadász számok azonban működnek – mármint abban a környezetben, ahová szánták őket –, és már egy hallgatás után simán fütyülheted a fülberagadó dallamokat.
De mégis, mik azok az apró nüanszok, melyek a lemez hossza mellett a változás apró jeleit mutatják? – És milyen jól teszik! Már a nyitó szerzemény is elüt az átlag csaholástól: Gary Moore-os ír-kelta futamok hergelik a nagyérdeműt, hogy aztán a szokásos bombasztikus refrénben csúcsosodjanak ki, amitől a táncra forduló lábak ügetésbe csapnak át, úgy, ahogy eddig megszokhattuk. A folytatás is rejteget meglepetéseket: általánosságban a dalok nem annyira németesen szögletesek, mint ahogy az eddig jellemző volt – a második etap törzsi dobolása, és lélegzetvételhez hasonló lüktetése egy más stílus sajátjai, de tudjátok mit, ez is jól áll Powerwolféknak! Ehhez persze kell a kiváló dallamérzék, és hangulati kacajteremtés, amitől önkéntelenül mosolyra húzódik a szád, már, ha nem törsz ki zokogásban az ilyen szintű hatásvadászat hallatán.
A "No Prayer At Midnight" – egy más hangszerelésben – kiváló rocknóta lenne; ez a kissé szellősebb megközelítés kifejezetten jól áll a csapatnak, hála a refrének és a szólók ügyes variálgatásának, a dalszerkezetek enyhe lazításának: hiába, a vérfarkasok is el tudnak lágyulni egy-egy jóízű lakoma következtében. Persze itt vannak a hagyományos Powerwolf sztenderdek is: a "My Will Be Done" annyira magán visel mindent, ami a csapatnak sajátja, hogy úgy is vélheted, ezt már hallottad korábban is, pusztán a szerzemény közepén elhelyezett staccato riffelés lehet idegen. De említhetném a "Wolfborn"-t is, ami egy olyan, együtténekeltetős, koncertfavorit himnusz, amitől a stílus szerelmesei minden bizonnyal könnyeket eresztenek örömükben.
Nem is húzom tovább az időt, így is több telt el, mint amennyit az album meghallgatása követel. Rövid, de annál hatásosabb, a komfortzónán belüli apró kilengésekkel fűszerezett lemezzel ajándékoztak meg némethon farkasai, talán azért, hogy megmutassák, tudnak ők ilyet is. (A deluxe verzió pedig még két meglepetést is rejt: az egyik haverok által feldolgozott egy-egy Powerwolf dalt tartalmaz – ezt már egyszer eljátszották a zenészek, úgy látszik, jónak ítélték az eredményt –, a másik pedig nyolc szerzemény szimfonikus változata – bár ebben nincs sok új, hiszen az eredetiek is bőven meg vannak támogatva billentyűvel.)
Garael
