rattlead.hu
Alessandro Bariccótól jelenleg a City a kedvenc regényem, úgy, hogy miközben egyes részeit imádom, és ezek miatt újra és újra elolvasom a könyvet, más fejezeteit annyira töménynek és unalmasnak találom, hogy azokat egyszerűen átlapozom. Ilyen vegyes benyomásaim vannak az alábbi előadó legutóbbi produktumával kapcsolatban is.
Az Autonoesis egy egyszemélyes kanadai formáció: a kissé furcsa zenekarnév a gitáros Tyler Lindstone projektjét takarja. Hősünk szociálisabb időszakaiban a szintén torontói Slave Agent szólógitárosa, arról viszont nem szól a fáma, hogy itt mindent maga játszott fel, vagy sessionmuzsikusok segítségét is igénybe vette. A tavaly augusztusban napvilágot látott MoFM az Autonoesis második nagylemeze (a két évvel korábban megjelent debüt szimplán a „banda” nevét viseli).
Lindstone muzsikájában a thrash, a black és a death metal elemeit vegyíti, oly módon, hogy a végeredmény még az én tetszésemet is elnyerte. Mások egyszerre hasonlítják a Vektorhoz és az Enslavedhez, az Exodushoz és a Death-hez, definiálják technikás/progresszív, blackes thrashként, ami ugye elég nehezen megfogható valami. Én inkább azt mondanám, a sűrű thrash/black/death masszát Tyler gyakran lazítja fel könnyedebb hangzásokkal, „műfajidegen” betétekkel. A címadó szerzemény például tökéletesen igazolja a lexikonokban az Autonoesisre ragasztott címke jogosságát: alapvetően gyors zúzást hallunk, amelynek rövid intermezzóiként légies, jazzes gitárfutamok kerülnek elő. Az énekes valahol a háttérben hörög; nem ő játssza a főszerepet, hanem a hathúros hangszer, amelynek gazdája már itt sem átall némi virgázást bemutatni.
Az Exile-t tekintsük a Black Sabbath éteri Solitude-ja előtti főhajtásnak. Ha nem így tennénk, Lindstone-t joggal illethetnénk a plágium vádjával, annyira leveszi az 1971-es nóta dallamait, hangzását és hangulatát. Ami miatt úgy döntöttem, hogy írok az anyagról, az a Nihility, Endless Winter számvégi, sodró riffelése, ami egyre határozottabbá válik, bedarál, magával ránt. Az instrumentális Valhöll egy szavak nélkül is mesélő, hangulatfestő tétel, amely még izgalmasabbá válik, amikor körülbelül a felénél bekeményít. A The Conjurer is a végletek dala: alapvetően súlyosabb zene fogós riffel, amelyben egy jazzes, flamencós könnyedségű betét is helyet követel magának. Az On Black Wings of Eternity-ben is zseniális, ahogy a háttérben morajlanak, hullámoznak a mélyebb hangok, amelyekre a gitár játékos-kalandozó témákat játszik. A dal második felében egy remek lovaglós téma érkezik, majd egy neoklasszikus nekibuzdulásnak is fültanúi lehetünk.
Ezekért a kis színesekért, amelyek rendre elővillannak a zord zene sűrű szövetéből, veszem elő újra és újra a lemezt. S ezek azok, amelyeknek köszönhetően még a tőlem egyébként távolabb álló, durvább, monotonabb részek is fogyaszthatóvá válnak számomra. Ajánlom, és nem csak a black/death fanatikusai számára.
