rattlead.hu
Halford, Fight, 2wo – Rob Halford Judas Priest-en kívüli zenei kalandozásainak állomásai. Nem időrendben, hanem ahhoz a klasszikus heavy metalhoz viszonyított stílusbeli távolság tekintetében, amelynek az énekes ma is az egyik első számú képviselője. Nyitottságunk az e nevek alatt született alkotások iránt attól függ, mennyire ragaszkodunk szeretett műfajunkhoz vagy mennyire vagyunk nyitottak az újra, illetve mennyire szeretjük magát Halfordot, mit vagyunk hajlandók meghallgatni tőle. Hiszen míg szólóalbumai ugyanúgy a sztenderd heavy metal szellemében fogantak, a Fight thrash/groove metalban utazott, a 2wo pedig elektronikus/indusztriális muzsikát játszott. (Én egyedül Robi bácsi karácsonyi albumait nem vagyok hajlandó meghallgatni).
Halford e lemez megjelenésének évében vállalta fel nyilvánosan homoszexualitását, és az anyag (mindenekelőtt a lemezborító és a zenészek imázsa) is ennek a tükre lett. Az énekes a Fight feloszlását követően, 1996-ban még Gimp néven hozta össze ezt a projektet John V (John Lowery) gitárossal (korábban Red Square Black, később Marilyn Manson, David Lee Roth, Rob Zombie, Mötley Crüe stb.). Halford az elkészült dalokat megmutatta Trent Reznornak, aki nemcsak hogy az album producere lett, hanem saját kiadója, a Nothing Records égisze alatt meg is jelentette az anyagot.
Rob és John zenésztársai Bob Marlette, Phil Western és Anthony „Fu” Valcic lettek, akik alapvetően a billentyűs témákért és a dobprogramokért feleltek. Ebből is sejthető, hogy az album csak kisebb részben tartalmaz metalos ízeket, alapvetően az elektronika játssza benne a főszerepet – szerencsére annak a keményebb, indusztriálisabb vonala, nem pedig az ambientes lebegés.
Az elhangzó dalokat nagyjából két csoportra tudnám osztani: az olyan nóták, mint az I Am a Pig, a Stutter Kiss vagy a Leave Me Alone összességében vagy legalább bizonyos pillanataikban (általában a refrénnél) keményen dörrennek meg, metalos fülek számára is abszolút élvezhetők. A másik végletet az olyan, általában a lemez második felében található szerzemények képviselik, mint az If, a Deep in the Ground vagy a Hey, Sha La La, amelyekben inkább az elektronika és a táncos ritmusok dominálnak. A számokban egyaránt hallhatók samplerek, szintis prüntyögés és tompán horzsoló riffek, mélyen döngő zúgás és hasító gitártémák. Izgalmas elegy, még ha a 2wo zenevonata nem is zakatol úgy, mint mondjuk a Shotgun Messiah vagy a White Zombie etalon albumai, a Violent New Breed és az Astro-Creep: 2000. Halford hangjából gyakran hiányzik a metalos él, a harsányabb refréneknél viszont, ha a felhőrepesztő sikolyok nem is, de azért visszatér a jól ismert, erőteljes orgánum.
A lemez húzónótái számomra az I Am a Pig, a My Ceiling’s Low, a Deep in the Ground és a Hey, Sha La La, de összességében is kedvemre való az anyag. A dalok szinte kivétel nélkül slágeresek, és szerencsére a metalt sem száműzték teljesen a korongról. Ezzel együtt az albumot annak idején sem a kritikusok, sem a hallgatók nem ölelték keblükre, így a csapat, mindössze egyetlen turné után, feloszlott. John 5 Marilyn Manson gitárosaként folytatta pályafutását, Halford pedig nekiállt egy következő album demói elkészítésének, ám végül ő is feladta, és a dalokat szólózenekara, a Halford első lemezére tette félre. Ekkor született például a Silent Screams, amit 2000-ben ismerhetett meg a közönség, az olyan számok viszont, mint a Shout vagy a Scream, máig a fiók mélyén maradtak. Kár értük, mert azokon a demókon, amelyek még Reznor feltűnése előtt születtek, állítólag a dalok keményebb és pörgősebb változatai hallhatók.
