Fémforgács
Erdély meseszerű hegyvonulatai, fenséges erdői valamint számos egyéb megigéző gyönyörrel tündöklő természeti képződményei könnyen megihlethetnek valakit, aki fogékony arra és képes befogadni mindazt a szépséget, amit a szemeinek az agyunk vásznára vetítenek. Mindez a tüneményes stimulus megdobogtatja a szívet. A Koldvoid szintén e táj szülöttje és ghost ambient stílusán át közvetíti is nekünk mindezeket az érzelmeket, csakhogy rá már hatással volt a modern világ is. Ezáltal egy sokkal izgalmasabb soundscapet kapunk végeredményül, ami arra késztet bennünket, hogy akkor tegyünk hosszú erdei sétákat, amikor a köd a legmélyebben száll a fatörzsek között. Szinte megbújva, lesből figyelnek minket, ha nagyon akarjuk akár arcokat is felfedezhetünk bennük. A 2012-es debütálás óta, vagyis a Roadside Ghosts óta sok idő telt el, de a Koldvoid nem vesztette el szerzői vénáját. Persze nem lopta a napot az alkotó, különösen az utóbbi pár évben adott hírt magáról, idén azonban ismét egy teljes értékű albummal jelentkezett, aminek a neve Wilderness Retreat.
Mint szinte minden dark ambient vagy csak simán ambient alkotásnál itt is a főszerepet a billentyűk, az elektronika és a különböző hangok által teremtett hangulat áll a fókuszpontban. Névtelen alkotónk 2008 óta űzi ezt a hivatást, a behatások száma pedig igazán impozáns, noha nem fél attól, hogy ezeket az inspirációkat a saját nyelvén közvetítse számunkra. Angelo Badalamenti mystery ambientjétől a Cold Meat Industry klasszikusabb értelemben vett dark ambientjén át a filmzenékig terjed a skála. Tangerine Dream, Klaus Schulze, Vangelis, Kraftwerk, John Carpenter, Zombi, Boards of Canada, Ulver…talán most már átjön, hogy igazán sokrétű és komplex alkotással lesz dolgunk.
Noha nem érdemes ilyen módon mazsolázni a Wilderness Retreat tételeit, mivel szerintem így lemaradunk a lényegről, ami pedig nem más, mint annak nagyon sajátos atmoszférája. A Space cathderal első másodperceiben el is kezdődik az utazás. Visszhanggal megküldött, fekete lyukakat idéző mélységekkel rendelkező hanghullámok veszik át rajtunk a hatalmat. A kezdeti feszültséggel teli ismétlődő pulzálásokat egy sokkal éteribb és levegősebb megszólalás váltja, ami nagyszerű kontrasztot nyújt a kezdő másodpercekhez képest. Visszatérő motívumok, transzba ejtő sugarak késztetnek minket arra, hogy becsukjuk a szemünket és csak a hallottakra koncentráljunk. A címadó tétel már egy egészen más világot tár a képzeletbeli vászonra. Mélyen morognak a hangok, slasher film hangulatával felérő érzetet adnak át ezek a nyugtalanul közlekedő szónikus rémálmok. A dobok ismétlődő üteme ad egy modernebb, kortárs érzetet a tételnek. Nem egy a régmúltban hagyott szörny kívánja a vérünket, akikről csak legendák szólnak, hanem egy nagyon is valós, hús-vér szerzet akar az életünkre törni.
A soron következő Cabin fever még inkább rátesz erre az érzetre, mivel a ’80-as évekre jellemző filmzenéket idézi meg lassan pulzáló, mély textúrájú hanghullámaival. A háttérben csilingelő billentyűk hideg érzete se tesz jót a vérnyomásnak. Pláne amilyen módon halad végig rajtuk az ujj…hátborzongató progresszió. Hatásosan megragadja a grabancánál a hallgatót és nem ereszti a hangulat. Márpedig egy ilyen kiadványnál ez a legfőbb kérdés: milyen módon tudja lekötni a figyelmét az embernek? Hatásosak-e a letartott hangok? Azok textúrái képesek-e felidézni azokat az érzelmeket, amiket elő kívánnak hozni? Elég csak a már említett Cabin fever utolsó másodperceit meghallgatnom annak érdekében, hogy világos legyen számomra a válasz. A Dark side of the sun konkrétan ritmusszekcióval rendelkezik, ami azért nem mindennapi a dark ambient világában. Meg kell mondanom, hogy ezzel a részével még barátkoznom kell. Értem az okát, hogy miért választotta ezt a megoldást az alkotó, de véleményem szerint hatásosabb lett volna a dolog akkor, ha csak a háttérben hallható hangképeket hagyta volna játszani. Meg is teszi ezt a tétel közepe felé és a végén, de mégis hiányérzettel veszünk búcsút egymástól.
Viszi tovább a hangulatot a Concrete utopia, szellősen és kellő sötétséggel. Majd a Midnight sky dob nekem egy svédcsavart olyan módon, hogy nem kicsit összezavarja az eddigi hitrendszeremet. Még prominánsabb szerepet kap ebben a tételben a dob, gyorsabb az ütem és mégis azon kapom magam, hogy működik a dolog. Ami hiányzott a Dark Side of the sun-ból, azt itt megkaptam. Dinamikusabb és megkapóbb a felépítése ennek a tételnek, a közepén megjelenő orgonaszerű, lassan letartott billentyűk a klasszikus értelemben vett horror filmeket juttatja eszembe, ahol még csak hang sem kellett ahhoz, hogy elültessék a nézőkben a félelem magját. Ahogyan ott szigorúan csak a képekkel tudták ezt kommunikálni az emberek felé, itt csak a hangok adhatják át mindezt. Vokál egyáltalán nem kap helyet az ilyen képződményekben. Az ambient ott kezdődik, ahová a szó és a hagyományos értelemben vett muzsika egyszerűen túl kevés. A Complete annihilation of joy pont azt teszi, amit a címe elárul nekünk. A legszárazabb és legkomorabb része a Wilderness Retreat-nek ez a 3 perc 12 másodperc. Mondanom sem kell, hogy talán ez volt számomra a csúcspontja a műnek. A Stargazers ismét visszahozza a modernitást a dobok által játszott ütemekkel, de mindez darabosan jelentkezik. Beültet minket a hintába és oda-vissza játékosan, szinte már megnyugtatóan kényeztet minket ez a tétel.
A könnyedebb hangvételű hullámok habjain evezve már csak a Presence és a Phantom Lights marad nekünk, mint végső állomás. Szomorkásan pislákoló fényekként búgnak a billentyűk az előbbiben, lamentáló és keservesen nosztalgikus emlékek képe jelenhet meg lelki szemeink előtt. Hipnotizáló és megkapó része ez a Koldvoid világának. A Phantom Lights pedig igazán emelkedett, már-már fenséges magasságokba repít minket, ahol megszűnik a tér és az idő. A sunyin megjelenő modern ütem és a hegyvidékek magasztosságát megjelenítő billentyűk összhatása érdekes és megkapó módon zárják le az utolsó fejezetet. Egy figyelemreméltó és értékes albummal ajándékozott meg minket a Koldvoid, aminek hangulata, érzelmi mélysége és lelke van. Sikeresen teleportál minket egy olyan környezetbe, ami sokkal vonzóbb, mint az, amelyikben most leledzünk. Voltak olyan részei, aminél én személy szerint más módon vagy ütemben sorakoztattam volna egymás mellé a hangokat, azonban szerencsére ez nem befolyásolja az olyan alkotókat, mint a Koldvoid. Ugyanis ebben az esetben már nem ugyanerről az alkotásról beszélhetnénk, és így nem is volna oly személyes az az élmény, amit ő nyújt át nekünk. Március 10-én a Sun & Moon Records jóvoltából ti is tehettek egy utazást abba a végtelen, izolált erdőbe, ami a lelketekben lakozik.
