rattlead.hu
Az elmúlt bő három évtizedben több szempontból is érdekesen alakult a kapcsolatom Glenn Danzig csapatával. Az 1990-es Lucifuge megjelenését követően találtam rájuk, viszont a kettővel későbbi 4p album megjelenése után nem sokkal el is távolodtam tőlük, jó ideig nem követtem a munkásságukat. És nem tudom megmondani, hogy miért, hiszen a 4p kifejezetten tetszett, az utána érkező Blackacidevilt pedig nem hallottam, így annak nem volt alkalma elriasztani a csapat új zenei irányvonalától.
Amikor visszatértem hozzájuk, gyors egymásutánban minden addigi mulasztásomat bepótoltam, de az valahogy már nem volt az igazi: bár az 1999–2010 között született négy nagylemezt azóta sűrűbben hallgattam, mint a banda 20. századi klasszikusait, egészen mostanáig nem váltam eggyé velük, dalokat csak elvétve tudtam felidézni róluk. Talán éppen azért vettem elő őket gyakrabban, hogy változtassak ezen a nemkívánatos tendencián. És éppen ezért nem vállalkoztam eddig arra, hogy rangsoroljam az általam kedvelt, illetve kevésbé ismert albumokat, miközben azt mondhatom, hogy alapvetően szeretem Glenn hangját, és együttesének muzsikája is otthonos közeg számomra. Még az általam leggyengébbnek tartott anyagukat is szívesen hallgatom, mert a Danzig az Danzig. 
Az online Rattle Inc. történetének hat éve alatt a csapat hat sorlemezéről írtunk (az első ötről és a legutoljára megjelent Black Laden Crownról). Hadd ne linkeljem ide mindegyiket; ha azok az írások is érdekelnek, keress rájuk a rattle.hu-n. Itt pedig következzen az én szubjektív Danzig-lemezrangsorom, a listáról logikus módon lehagyva a két feldolgozásalbumot.
10. Danzig 5: Blackacidevil (1996)
A szerkesztőségen belül különösen Zozzie-nak nagy favoritja ez az alkotás. Talán éppen azért, mert kakukktojás a tipikus Danzig-anyagok keltetőjében. Indusztriális sound és ritmusok, Glenntől kissé szokatlan, elkínzott énekmondás – mintha nem is Danzig-korong, hanem egy kísérleti projekt terméke lenne. Talán pont a „híre” miatt ez volt az utolsó mű, amit a Fekete Elvistől beszereztem, és hát sajnos máig nem nyert meg magának a lemez. Meghallgatom, érdekes, de ez számomra nem Danzig. Leginkább még a Hint of Her Bloodnál érzek tiszta pillanatokat, amelyek ismerősek és ezért tetszenek is. A Come to Silvert más, klasszikusabb változatban is hallottam már, és az jobban bejön. Ez az anyag olyan, mintha rossz lenne a vétel, mintha zárlatosan recsegne a lejátszó hangszórója. Zavar, nem tudom élvezni, holott alapvetően szeretem az indusztriál hangzásokat.
9. Black Laden Crown (2017)
Emlékszem, annak idején erős hiányérzetem volt az album hallatán. Többet vártam tőle. A legemlékezetesebb tétel egyértelműen a címadó, kár, hogy Glenn a nóta háromnegyedében ugyanazt a dallamos témát kántálja. Viszont az abból való váltás, gyorsítás is megér egy pluszpontot. Ezen kívül azonban emlékezetes számokat nem igazán tudnék említeni. Jók a mély döngölések (Eyes Ripping Fire, Devil on Hwy 9) és a csikorgó gitárhangok (But a Nightmare), de hát ez sem újdonság, ezek azok az összetevők, amelyek miatt szeretjük ezt a csapatot.
8. Circle of Snakes (2004)
Előzetesen latolgatva az esélyeket, tudtam, hogy a legfrissebb anyag és a ’96-os „ipari mű-emlék” végez az utolsó két helyen; úgy tippeltem, hogy az 1999–2010 között született alkotásoké lesz az 5-8. pozíció, és az időben első négy album alkotja majd az élmezőnyt. Viszont, mivel az újkorszakos lemezek nem épültek úgy belém, nem váltak olyan ismerőssé, mint elődeik, fogalmam sem volt, melyik előzi meg majd a másikat. Sőt, egy kicsit össze is mosódott bennem a négy lemez anyaga. Most, újrahallgatva ez az album például kifejezett csalódás volt – jobbra emlékeztem. Jól szól, de néhány riffen, témán kívül nem nagyon tudnék róla dalt kiemelni. Talán egyedül a When We Were Dead és a Back Angel, White Angel érdemel említést.
7. Deth Red Sabaoth (2010)
Na, ez már jobb anyag: stílus, hangzás tekintetében abszolút rendben van, és végre fogós nóták is helyet kaptak rajta (On a Wicked Night, Deth Red Moon, Ju Ju Bone). Vérpezsdítő a Night Star Hel begyorsulása, nem nehéz átvenni a Pyre of Souls – Seasons of Pain lüktetését, de ezzel együtt is, a Deth Red… is azon Danzig-alkotások között van, amelyek – nyilván okkal – számos hallgatás után sem tudtak közel kerülni hozzám. Glennék ugyanazokból az építőkövekből dolgoztak, mint korábban, ám a végeredmény közel sem sikerült olyan impozánsra.
6. Danzig (1988)
Sokak számára ez a lemez az etalon. Nem véletlenül, hiszen a debütön kapott helyet a zenekar legnagyobb slágere, a Mother és a szintén kihagyhatatlan klasszikus Am I Demon, de egy valamirevaló válogatásalbumról például a Twist of Cain sem maradhatna le. A stílus és a hangzás még nem a klasszikus képet mutatja, annál valamivel szikárabb, bluesosabb, de már összetéveszthetetlenül danziges. Ami azonban a mostani újrahallgatás alkalmával meglepett, hogy az említett dalok híján simán elmenne mellettem az anyag; messze nem tetszik annyira, mint „illene”. Így aztán borult a papírforma, és a ’88-as alapvetésnek két újkorszakos alkotást is maga elé kellett engednie.
5. Danzig 6:66: Satans Child (1999)
Ezen az albumon egészséges arányban ötvöződik a korai Danzig líraisága és a Blackacidevil indusztriális hatása. Kevesebb, de továbbra is van gépi zaj, mar, harap a gitár, és végre emlékezetes témákat is kapunk – ám leginkább csak a lemez első felében. A kezdet kifejezetten ígéretes (Five Finger Crawl, Belly of the Beast, Lilin, Unspeakable), utána viszont ellaposodik az anyag, és csupán a végére (a címadó számban, majd pedig az albumot záró Apokalips és Thirteen párosa idejére) tér megint magához a csapat. Összességében kár ezért a korongért, mert az első 19 percben hallottak alapján akár előrébb is végezhetett volna…
4. Danzig 777: I Luciferi (2002)
…persze csak akkor, ha nem lenne az I Luciferi, ami véleményem szerint a 21. század legjobb albuma Glenntől és csapatától. Erős kezdést hoz a Black Mass, Wicked Pussycat, God of Light, Liberskull, Dead Inside ötöse; persze ez már nem a régi Danzig, nem olyan karakteresek a számok, mint egy évtizeddel korábban, de a maga nemében igencsak meggyőző az anyag. Újra karakteres (fátyolos) az ének, és tisztán-keményen szólnak a hangszerek. Abszolút el tudom képzelni, hogy ha valaki ezzel a lemezzel ismeri meg a zenekart, ugyanúgy beleszeret, mint mi annak idején az első két album hatására.
És a jóleső dübörgés, zakatolás, „óbégatás” az anyag második felében is folytatódik: Kiss the Skull, I Luciferi, Naked Witch, majd érkezik a „kötelező” lírai (Angel Blake), ami nem meglepő módon fájdalmasan szép darab. Egy rossz szavam nem lehet erre az anyagra; ha soha nem adtak volna alább az itt tapasztalt színvonalból, a Danzigot máig a legnagyobb kedvenceim közé sorolnám.
3. Danzig III: How the Gods Kill (1992)
Az ehhez hasonló rangsorok kapcsán sokszor elsütöttük már, hogy az egyes pozíciók között tényleg csak nüanszok, pillanatnyi hangulatok döntenek. Az egy percig nem volt kétséges, hogy ez a három lemez végez nálam az élen, és titokban talán a győztes kilétében is biztos voltam. Amit nem tudtam, hogy a How the Gods… a dobogó középső vagy legalsó fokán kapaszkodik majd meg. Végül az döntött a későbbi ezüstérmes javára, hogy míg az egy nettó slágergyűjtemény, itt több a „négypontos” szerzemény.
Ezzel együtt a lemez szinte minden percét imádom, a kétarcú Godlesstől kezdve a „zeppelines” Bodies-on és a gyilkos riffel támadó címadón át legnagyobb kedvencemig, a Dirty Black Summerig. És ez még csak az „A oldal”… A második felvonás is tartogat csemegéket, elég csak a Left Hand Black-re, a szépséges Sistinasra vagy a When the Dying Calls-ra gondolni.
2. Danzig II: Lucifuge (1990)
Számomra ez az album a nagybetűs DANZIG. Ezzel ismertem és szerettem meg a csapatot; gyakorlatilag egy szimpla best of anyag, olyan óriási slágerekkel, mint a Long Way Back from Hell, a Snakes of Christ, a Her Black Wings, a Devil’s Plaything vagy a Blood and Tears. Az anyag sokszínű, változatos, és a stílus, a hangzás is az az etalon, amihez aztán az első korszak további lemezei igazodtak. De akkor miért nem ez a kedvenc Danzig-albumom? A következő két bekezdésből kiderül.
1. Danzig: 4p (1994)
Az eszemmel valószínűleg a Lucifuge-t hoztam volna ki győztesnek, ám inkább a zsigereimre, az érzelmeimre hallgattam. Amikor felidéztem ennek a korongnak a dalait, életemnek egy meghatározó időszaka bukkant fel a múltból, amelynek ez a lemez akár a soundtrack-je is lehetne. És szűk 30 év ide vagy oda, ma is futkározik a hideg a hátamon a Brand New God közepén és az Until You Call on the Dark elején felcsendülő riff hallatán. Azt gondolom, Glenn ekkor volt művészi ereje, kreativitása teljében, az említett nóták mellett elég csak a Cantspeak-re vagy az albumot záró Invocation-re gondolni. Néhány dal (Until You Call…, Cantspeak) gitárhangzása jól jelzi, merre indul majd tovább a frontember a következő években: a Blackacidevil időszakában ugyan egy kissé átesett a ló túloldalára, de az azt követő Satans Child-ra és az I Luciferire a réginek és az újnak egy elég jó kis mixét keverték ki.
Lehet, hogy nem ez a legjobb Danzig-album, számomra azonban a mai napig tud újat mondani, éppen ezért hamarabb veszem elő, mint a másik három, a csapat klasszikus felállása által készített lemezt.
