rattlead.hu
Lassan túl vagyunk már a februáron is, de úgy tűnik, még a tavalyi év sem tekinthető lezártnak – mert sosem tudni miféle jóság fölött siklott át a tekintet, ami aztán megkésve, több hónapos lemaradással, de mégis a lejátszóban landol, a mára sztenderddé váló hatalmas felhozatalból. (Tulajdonképpen az lenne a csoda, ha valaki képes volna naprakész lenni, és ábécé sorrendben végignyálazni a százas nagyságrendekben ránk zúduló megjelenéseket, befogadni őket és válogatni közülük kedvére valót.)
Jelen esetben – mentségemre legyen mondva -, az, hogy a Rubicon-al való találkozásom ekkorát csúszott (és most is csupán a véletlenen múlott), kicsit a zenekar hibája is, mert nem sokat tesznek azért, hogy megismerje őket a világ (oké, az underground nem is erről szól, de ott sem árt némi „önfényező” marketing.) A Kaarne tagjai elvannak magukban, szűkszavúak, és a közösségi médiában is csak szórványosan vannak jelen, így érdemleges információt alig találni róluk. Az egyetlen (és mindmáig utolsó) interjú, ami támpontokat adhat velük kapcsolatban, 2014-ből való, azokból az időkből, amikor még Harda Skit-nek hívták őket – merthogy ebből a projektből alakultak át aztán Kaarne-vé. (Vigyázat! Ez nem azonos a Karne nevű francia csapattal!)
„A Kaarne folytatása mindannak, amit a Harda Skit-ben elkezdtünk” – mondják egy évvel ezelőtti Facebook bejegyzésükben, és én is ebből indulok ki, mert e néven jegyzett két kiadványukból szépen rá lehet fordulni a Rubicon-ra, mint aktuális állapotuk lenyomatára. Két finn fiatalról van szó – Tuomas Heikura-ról, aki dobos és Riku Heikkinen-ről, aki énekel, gitározik és basszusgitározik -, és akik egy Coffincraft nevű formációban már korábban is együtt tolták a death metált (és ami elvileg most is aktív, de a 2008 óta napjainkig – párhuzamosan futtatott – projektjeik sorát bővíti az Aural Hex nevű formációjuk is, ahol meg pszichedelikus doom-ban utaznak), és sokadik közös szenvedélyük, a black metál iránti vonzalmuk kifejezéseként (nagyjából a többivel egy időben, de 2010-ben már biztosan) tető alá hozták a Harda Skit-et is – a közölt évszámok e tekintetben bizonytalanok.
Ami biztos: első EP-jük (Helvetes Ild, 2011) még nagyjából a keményvonalas black metál világához tartozik, és inkább csak a mából visszatekintve tartogat néhány érdekesség számba menő, csíra-szerű momentumot, ami aztán a két évvel későbbi Ros Rus EP-n kezd egyre kacifántosabb irányokba kihajtani. Még mindig a vastag betűvel szedett black metál kifejezés írja körül a helyzetet, de a post és az atmoszferikus jelzők is egyre nagyobb szegmensekre igazak, és a két, egyenként tízpercet meghaladó kompozícióban a Harda Skit szinte észrevétlenül, és némi fésületlenséggel, de egyértelműen karnyújtásnyira kerül a Rubicon-on hallható folytatástól. Érzékelve fejlődésük irányát és a még előttük álló lehetőségeket, a névváltoztatás gondolata ezekben az időkben fogalmazódik meg először. (A számcímek egyébként megtévesztőek, mert bár finnekről van szó, norvég nyelvű szövegekkel dolgoztak, tisztelgésképpen a szcéna nagyjai előtt.)
Ha a mostani, Kaarne néven tovább futó munkásságukhoz hozzávesszük ezt a kép EP-t, impozáns ív rajzolódik ki, és zenei változásuk jelen stációja – összevetve a 2011-es indulással -, a névcserét mindenképpen indokolja, hiszen az önazonosság folyamatos megléte mellett, a Rubicon fényévekre van a tíz évvel ezelőtti állapotoktól. „Ugyanaz maradt a bázis, de kibővítettük azokat. Egy másik nyelven beszélünk. Változatosabbak, progresszívebbek a struktúrák, folyamatosan fejlődnek, mint a minket körülvevő élet.”
Az album felvételei már 2016-ban elkezdődtek, de különböző okok miatt csúsztak a munkálatok (elsősorban a többi zenekarukra is szánt idő véges volta okán), és csak tavaly fejeződtek be. Mondhatni, jó esetben, a rászánt éveknek hallatszódnia is kell a végeredményen – és hallatszik is -, annyiban bizonyosan, hogy áramvonalasra polírozták a nyersanyagot, és egy kiforrott, de nem túlgondolt lemezzel mutatkoztak be. Mondhatni azt is, hogy egy újabb post manírokkal megbolondított, black metál alapú anyag született, amiből bőven akad mostanság – vagyis nincs itt semmi látnivaló, haladjunk tovább! -, de ez a „semmi látnivaló” pont annyi, hogy elidőzzünk a közelében, és egy közös fotó erejéig részei legyünk az élménynek, amit társasága nyújt, sőt, időnként visszatérjünk hozzá, pusztán mert ezeregyedszer is jó látni az ezerszer látottat. Attól még, hogy valaki nem talál fel semmi újat, simán le tud venni a lábunkról mindazokkal a megoldásokkal, amik amúgy a kisujjában vannak – és főleg a szívében -, és a Kaarne pont ezt teszi.
A Rubicon gerincét kitevő modern kori black metál elbír szinte bármit. A tremoló fuvallatok éteri káoszában post utánérzésekkel csurig töltött, csodás szépségű és fémesen megcsillanó témák sarjadnak ki a jég alól, és dermednek bele a pillanatba, ami épp hogy megszilárdul, darabokra is törik, mert elsöprő erővel írja fölül a következő – amit megint csak black, vagy death, vagy post, vagy atmoszférikus hangulat éltet -, azt pedig az utána jövő tolja ki a kép szélére, hogy átmeneti rivaldafény után, ő is helyet adjon utódjának, kialakítva egy majdnem végtelen kört, amiben nem az számít ami volt, vagy ami jön, hanem csak a jelen, az itt és a most, a maga mulandóságával.
Mindebből következik – ne érjen senkit meglepetésként -, hogy a daloknak nincs kitapintható és visszaidézhető struktúrájuk, amikhez hosszú távon igazíthatnánk lépteinket – mert ami azt illeti, dalok sincsenek. Két egyenlőtlen részre osztott játékidő van, amit egy felrobbantott épület szétrepkedő törmelékeiként riffek, hangulatok, egymást kitakaró zenei részletek töltenek meg mozgással és túlcsorduló élettel, aminek ötletszerű belső kanyargásai első hallásra alig lekövethetőek, de itt nem is ez a lényeg.
A számtalan apróságból összeálló kép minden változatossága ellenére mégis homogén benyomást kelt. Nincs benne lejtmenet, sem dramaturgiai csúcspont, nekilendülések viszont igen – meglehetős gyakorisággal. Ilyenkor black metálos vágták, időleges kivirágzások és számtalanszor hallott, de mindörökre működőképes fordulatok örvénylenek az itt-ott felsejlő támpillérek körül. Az albumot kitevő két tétel összesen negyvenegy percét mégsem a véletlen, hanem a szabadság uralja, a határok közti progresszivitás, vagy ha szerényebb keretek közt értelmezzük, akkor a post-metál nehezen konkretizálható „munkamódszere”.
Aki járatos ezen a vidéken nem esik pánikba ha felhők takarják ki a csillagokat, és az iránytű is bemondja az unalmast, mert néha jó elveszni a rengetegben, és kiélvezni az elveszettség érzését – így minden alkalom mikor nekiindulunk olyan, mintha először járnánk erre. Nem kell itt megfejteni semmit, csak haladni velük előre az időben, mert örömzene ez, azok örömére, akik nem számokban gondolkodnak, akiknek a Rubicon nem határfolyó, hanem vízesés, amit azért ejt útba az ember, hogy lemossa magáról a megszokotthoz való ragaszkodás kérgét. Ösztönből áradásával édesget magához, áramlásában pedig hamar odavész a realitásérzék, és marad az önfeledt lubickolás észak gleccsereinek olvadékvizében.
A Rubicon képében a tavalyi év egyik rejtett gyöngyszemét vetette partra a sors szeszélye, de szerencsére pont ide, a lábam elé sodródott, hogy csak le kelljen érte hajolnom, és megírni róla ezt a cikket, hátha más is gyűjti az efféle kincseket.
