Fémforgács
Vidám vasárnapot és jó étvágyat a rántott hús mellé minden testvérünknek az égben! Szóval volt a szerkesztőségben egy olyan ötletünk, hogy mi lenne, ha elkezdenénk kotorászni a múlt útvesztőjében és exhumálnánk pár olyan hullát, akikért idő előtt jött el az itteni borítón látható lángoló kaszás. Ez a vasárnap déli rovat a nagyon kreatív egylemezes sorozat nevet viselné. Egy album és kész, ennyi jutott nekik. Ez a korai elvetélés azonban nem kellene, hogy elfeledetté tegye azt a bizonyos albumot, amit letettek az asztalra. Ugyanis számtalanszor kult klasszikust sikerült alkotniuk ezeknek a bandáknak ezzel az egy csökevénnyel. Továbbá ha lehet ilyet mondani, ez a korai halál csak még inkább hozzájárult ezen bandáknak a legendás státuszához. Részesei egy fabulának, egy soha be nem teljesült életmű az, amit maguk mögött hagytak ők, akik felett mindig ott lebeg a “mi lett volna ha nem bomlanak fel?” örökzöld kérdése. Tehát ezt főztük ki a szerkesztőségben, reméljük minél sűrűbben jelentkezni fog ez a rovat, ugyanis nincs kőbe vésve semmi, ez nem állandó jellegű dolog, noha ha mégis így volna az frenetikus lenne. 1990 utáni lemezekre számítsanak a tisztelt olvasók, kicsit azért mégiscsak szelektálnunk kellett. Ezen felül nincs más megkötés.
Én mindenesetre rengeteg kincset fedeztem fel az elmúlt napokban/hetekben ennek köszönhetően, listába szedtük azokat az albumokat, amikről úgy gondoltuk, hogy nem kapnak elég figyelmet. Mégis megakadt a szemem egy régi ismerősön, aki mind a mai napig a szívem csücske és sajnos vagy nem sajnos ezen bandák sorába tartozik. Texas állam grind büszkeségéről beszélek, akik Houston városából szállítják a daratornádókat. Az Insect Warfare hallhatatlan modern klasszikusáról a World Exterminationről fog szólni ez a megemlékezés. Nem véletlenül használom a modern klasszikus megnevezést, mert akárki, akármit mond: ezt a lemezt egy grindcore rajongónak ismernie kell. Olyan lenyomatot hagyott a színtéren, ami mind a mai napig érezhető a mostani bandák stílusán, hozzáállásán. Ők a mérce, ha vegytiszta, 21. századi felfogású, de a klasszikusokat megidéző grindról beszélünk. Szeretnének egy olyan alkotást a diszkográfiájukban tudni a mostani brigádok, mint amilyen ez a mestermű, de ez szélmalomharc a javából.
Egy mindent elpusztító intenzitású lemezről beszélünk, és mindezt egy triónak köszönhetjük. Így néz ki ez a világverő névsor: Rahi Geramifar hörög és acsarkodik a mikrofon mögött míg Beaur Beasley hozza a gyilkos sebességgel száguldozó riffeket, valamint a basszust is ő kezeli. Dobber Beverly pedig – mint ahogy azt a neve is mutatja – géppuskakezével terrorizálja a dobszerkót. 2004-től 2007-ig tartott az igazán aktív időszak az Insect Warfare számára, noha próbálkoztak kétszer is az újjáalakulással, de ezek hamvába halt próbálkozások voltak. Demokon, EP-ken és megosztott kiadványokon is világossá tették, hogy számolni kell velük, de igazán a nagylemezükre álltak össze a csillagok. Még a borító is olyanra sikerült, hogy rögtön felhívja magára a figyelmet. Egy égő csontváz a város felett, amiből áradnak a csótányok? Naná, hogy meg akarnám hallgatni. Az Insect Warfare témavilága végtelenül szerteágazó. A nukleáris atomholokauszttól kezdve a névtelenül fórumozó nethuszárokon át az emberkereskedelemig mindent górcső alá vesznek a magányos csillag lovasai.
Zeneileg a World Extermination a grindcore gömbvilláma, az egész univerzumnak egyként kellett összeállnia abban a pillanatban, amikor az Insect Warfare aznap stúdióba vonult, hogy felvegye ezt a bestiát. 2007 októberében egy olyan lemezt adott ki a 625 Thrashcore kiadó, ami úgy hozott újonnan szerzett életerőt, frissességet a zsánerbe, hogy nincs benne semmi innováció, semmi megfejthetetlen misztikum, vagy progresszió. Egyszerűen “csak” megalkották a tökéletes grindcore lemezt. Ennyi, kész. Minden, de tényleg szó szerint minden tökéletesen szól. A gitár ropogós, harapós, kíméletlen, ugyanakkor nem mosódnak el a sokszor fülbemászóan agresszív riffek. Beau grindcore riffeket játszik, ami mögött ott van a death metal brutalitása, a hardcore kérlelhetetlen, megalkuvást nem tűrő energiája. Ez a két fő összetevője a dolognak, ami papíron egyszerűnek hathat, de igazán emlékezetes témákat írni fél percig tartó dalokban igazi kihívás.
Neki ez sikerült, sorakoznak egymás mellett a jobbnál jobb riffek, lelassulások, törések, breakdownok. És mindezt 22 gyönyörűséges percig élvezhetjük, na de nekem például sose sikerült úgy végighallgatnom ezt az atomtámadást, hogy ne akarjam automatikusan újrajátszani. Minden egyes dallal csak fokozódik az őrület, egyre-másra kapjuk a pofonokat, érnek a stimulusok. Csak a Hydraphobia című számot kell meghallgatnia valakinek annak érdekében, hogy értse miről beszélek. Tempóváltások, hardcore kiállások, okos hidak a dalrészek között, mindezt megspékelve a tényleg profi zenészi teljesítménnyel és bumm megkaptuk a tökéletes grind dalt. Középtempós döngetések, bordatörő energiával érkező darálások sora hagyja el a hangszórót. Koncerteken igazi vérfürdő várt mindazokra, akik egy Insect Warfare bulira mentek el, mivel itt igazi fanatikusok, megszállottak játszottak a színpadon. És amúgy az a legjobb az egészben, hogy ezen kívül még van 19 másik ugyanilyen minőségű dal. Sokszor éri az a kritika ezt a zsánert, hogy egysíkú, nem ad teret az ötleteknek és ezáltal pár perc után már telítődik is az egyszeri hallgató.
Az Insect Warfare a tökéletes ellenpéldája mindennek, az alig fél perces számokban is utaztatják a hangszereket. Van célja az eszméletlen pusztításnak, itt tényleg tartanak valahová a dalok. Ez történik, ha megfelelő zenei tudás találkozik a mesteri hangszerkezeléssel. Itt kell megemlékeznem Dobber ütős teljesítményéről, mert egyszerűen félelmetesen pontosan pusztítja el a szerkókat, egyiket a másik után. A bevezetőben a terrorizálás szót nem véletlenül használtam, mivel teljesítménye csakis Pete Sandoval rombolásával összemérhető a Wolrd Downfallon. Kegyetlenül repeszti széjjel a fejünket, mintha csak egy gépfegyver eresztene belénk egy villámgyors sorozatot a blast részeknél. Persze nem csak borzalmasan feszes blast beateket tud, a d-beat és a lassabb tempójú részeknél is ördög módjára püföli a fejünket. Minden egyes leütött hangban energia van, olyan mintha lefeküdt volna a dob az asszonnyal egy kósza éjszaka és most ezt hajtja be rajta Dobber.
Nézzük a vokált, mert arról sem szabad megfeledkezni. Rahi alapjáraton két stílust használ: egy középmély hörgés és egy magasabb frekvenciákon tartózkodó acsarkodás. Rahi tudja nagyon jól, hogy az ő torka az egy hangszer egy ilyen lemezen, ennek megfelelően torzította el angyali hangszínét és ereszti el ezeket az embertelen rikácsolásokat. Borotvapengékkel gurgulázó grizzly módjára járatja a pofáját, és nincs az a golyó, ami az ő torkát fogná. Önmagában ő se váltja meg a világot,”csupán” tökéletesen hozza a grindra jellemző, váltakozó, habzószájúan megszállott vokált. A Wolrd Extermination abban a szerencsében részesült, hogy tudták, hogy milyen album van készülőben a keverőpultnál is. Tökéletesen organikusan szólal meg a lemez, elsősorban gitárcentrikus lemezről van szó, de ez nem jelenti azt, hogy a többieket elásták volna a hangmérnöki purgatórium mélyére.
A dobnak kifejezetten természetes megszólalása még tovább emeli a tétet, egy valóságos hadigépezetnek ki is jár a tökéletes hangzás. A lábdob kifejezetten pulzáló energiát kapott, mélyen, írógéphangmentesen szólal meg. A pergőre jellemző, enyhén, de tényleg csak épphogy detektálható konzervhang is a stílusra jellemzően szól. A vokál se fog mindenkinek a fejére nőni, megtalálta a maga helyét középen, éppen ideális ahhoz, hogy szétfröcskölje a nyál a pofánkat a hangszóróból. Tehát minden patent, na de mindez számomra még így sem lenne elég, ahhoz, hogy kikiáltsam a tökéletes grind albumnak az Insect Warfare korongját. Itt jön képbe az energia. Milyen energiákat szabadít fel bennünk az, amit épp hallunk. Mennyire hatja át a genetikai kódunkat a hangszerek összjátéka? Ez az, ami megkülönbözteti a szimplán nagyszerűt és az időtálló klasszikust.
A texasi fiúknak összejött a dolog. Konkrétan érzem, hogy ömlik a tagokról a a víz, mindenkit beterítenek az izzadtságcseppek. Olyan energiákat szabadítanak fel magukban, mintha tényleg ezen az egy felvételen múlna nem csak a saját maguk, de a szeretteik, hozzátartozóik élete is. valahányszor elindul egy szám, mindig ott van az az érzet, hogy ez a vonat bármelyik pillanatban kisiklik, mivel feszegetik a határaikat. Márpedig, ha ilyen profizmussal rendelkező zenészek feszegetik a határaikat, akkor itt nem szabad elmaradnia a hatásnak. És nem is marad el, duzzadnak az nyaki ütőerek, görcsbe szorulnak a csuklók, szaporodnak a hólyagok az ujjakon. Az Insect Warfare érti és érzi az extremitás mibenlétét, ennek megfelelően is halnak meg ott és akkor, abban a pillanatban, amikor teljesíteni kell.
Mentálisan és fizikálisan is odaadják mindenüket a hallgatónak, legyen bárki, érkezzen bárhonnan, tartson bárhová…érte meghalnak, ha kell. Ezekről a kvalitásokról már megemlékeztem párszor korábbi írásaimban, ám itt most abban a szerencsében részesülök, hogy meg is tudom mutatni azt, hogy mire gondolok akkor, amikor egy valóban extrém zsáner, valóban időtlen klasszikusát mutathatom be a mélyen tisztelt Olvasónak. Merthogy itt már megvan az a bizonyos patina, a kipróbált, bölcs rókáknak kijáró tisztelet járja át ezt a lemezt. Ez az amit egy mostani banda friss, ropogós albuma egyenlőre még nem tud, azt az idő fogja eldönteni, hogy bevonulhat-e a klasszikusok pokolbéli Olümposzára, vagy végleg elvész az ismeretlenség végtelen óceánjának fenekére. Az Insect Warfare sikerrel vette ezt a próbát, márpedig ez a végső, egyben a legnagyobb kihívás is. Lehet irgalmatlanul baszó albumokat kiadni egyre másra, azonban, ha nincs meg benne az a bizonyos plusz, akkor csak reménykedhet a csapat abban, hogy majd talán 20 év múlva újra felfedezi magának az a generáció, ha már a sajátjukban nem sikerült nyomot hagyniuk.
Persze nem muszáj szeretni a World Exterminationt, ez mindenkinek a személyes ízlésére van bízva, hogy úgy érez-e egy album iránt, mint én, de ezt szerintem nem kell felnőtt embereknek elmagyarázni. Szerintem maguk a srácok is tudták, hogy ezt az albumot ők maguk sem tudják túlszárnyalni, ezért is került pont a történetük végére. Érkeztek ezután is kiadványok, de ezt egyszerűen nem lehetett utolérni, amit itt műveltek. Legutóbbi 2016-os rövid feltámadásukat is sikerült emlékezetessé tenniük az Obscene Extreme Fest-es koncertjükkel. Egy valóságos háború, tömegpszichózis tanúja lehetett az, aki átélte. Olyan pogót azóta se láttam, egy felvételen sem. Zárógondolatként csak annyit szeretnék mindehhez hozzátenni, hogy az Insect Warfare méltó módon képviseli az underground értékeit bő 15 évvel a kiadása után is, ami minimum tiszteletet parancsoló.
