rattlead.hu
Akik már 2018-ban is olvastak bennünket, azok számára ismerősen csenghet az ugandai Vale of Amonition neve. Második nagylemezükkel, a 2017-es Those of Tartarean Ancestry-vel ismertem meg őket, és írtam is az anyagról (itt). A csapat saját bevallása szerint progresszív doom metalt játszik, amit erősen áthat a fekete Afrika misztikus hangulata – anélkül, hogy folklór-elemek is megjelennének a dalokban. Nincsenek törzsi ritmusok vagy népi hangszerek, ehelyett nyomasztó sötétség, titokzatosság, melankólia, gyász uralja a szerzeményeket. A progresszió esetükben inkább kísérleti jelleget és egyéni hangot, mintsem átlagon felüli komplexitást vagy virtuozitást jelent.
A produkció lelke az énekes-szövegíró Victor Rosewrath, aki mellett most már jó ideje biztos pont Solomon Dust gitáros-dalszerző; viszont, ahogy azt már megszokhattuk, ez alkalommal is új ritmusszekció – konkrétan Mordecai Ogayo basszusgitáros és Jude Bulinda dobos – szolgáltatja az alapokat. A lemez két dalában az afrikai metal színtér vélhetően jól ismert figurája, a több bandában is aktív, kenyai Nelson „Nelecc” Ulgravyskvrya vendégszerepel: a Drink the Poetry of the African Wretchben énekel, a Sons of the Moribundban pedig a gitárszóló az övé.
Már a nyitó Where They Gathered and Sufferedben meglepnek azzal, hogy aláfestésként nagyzenekari vonósokat szerepeltetnek. Viszonylag rég hallgattam, úgyhogy egy pillanatra Rosewrath hangja is mellbe vág: őszintén szólva a hangja, stílusa nem igazán áll közel hozzám, sokszor van olyan zavaró érzésem, mintha hamisan énekelne. Vagy éppen abban rejlik az egyedisége, hogy szokatlan dallammenetekkel operál? A dallamos, kántáló éneket váltogatja a hörgéssel; ritka az, amikor olyan tónusban szólal meg, amivel együtt tudok rezonálni. Ami a leginkább bejön a Vale of Amonition muzsikájából, amikor vastagon dörrennek meg a dalok, és súlyosan duhognak a ritmusok. Szerencsére ilyenre is jócskán akad példa.
A Sons of the Moribund meglepően friss hangzású, tempós nóta. Talán ez a szerzemény – és a kettővel későbbi A Drink the Poetry of the African Wretch – tart a leginkább az európai-amerikai fősodorhoz. Előbbi dalban szokatlan, izgalmas gitárhangok is felcsendülnek, az A Drink the Poetry…-t pedig leginkább epikus doom-nak mondanám: időnként beálmosodik, egyébként kellemes sodrása van.
A My Firstborn Will Surely Be Blind ígéretesen indul a dobok hangjára ráúszó gitárral. A panaszos hangú, történetmesélős verzék kevésbé tetszenek, a dallamos ének és a rekedtes ének váltogatása a bólogató ritmus felett viszont kifejezetten színessé teszi ezt a tételt.
A Terminus az anyag bealvós dala: lírainak nem mondanám, egyes helyeken már-már funeral doommá lassul, és joggal szomorú, hiszen a kudarcot, a veszteséget énekli meg. Nálam leginkább ez a szám ront az összképen.
A műsort záró At Evolution’s End bizonyos témáival Rosewrathék a black/death birodalom kapuin dörömbölnek, ám végül azokon kívül maradnak. A dal fogyaszthatóbb részét számomra a dallamos ének és a hömpölygő tempó jelenti.
