Teramaze: Flight Of The Wounded (2022)

Kiadó:
Wells Music

Honlapok:
www.teramaze.com.au
teramaze.bandcamp.com
facebook.com/teramaze

Létezik egy régi latin aforizma: "De mortuis nil nisi bonum", azaz "A halottakról semmit, hacsaknem jót", vagy ahogy a legtöbben ismerik: "A halottakról jót vagy semmit". Ha ezt egy pillanatig is komolyan venném, akkor most inkább bölcsen hallgatnék, de az biztos, hogy nem posztolnék kritikát az új Teramaze lemezről, ami - írd és mondd - szűk másfél év alatt a harmadik az ausztrál proggerektől. Normális ez a tempó? Értem én, hogy Covid meg ilyesmi, de a Teramaze eddig sem töltött hónapokat világkörüli turnékkal, javarészt szobazenészekből áll, akik Ausztráliában is max néhány klubkoncertet vállalnak, egyébként meg a házi stúdióban mókolnak naphosszat. Magyarul nem szakadt rájuk mostanában a korábbinál sokkal több szabadidő. Azt is értem, hogy a zenei agytröszt, Dean Wells kivételes tehetség és termékeny dalszerző, na de 167 perc progresszív rock/metal, plusz két single kb. 13 percben mindössze 16 hónap alatt. Hát hogy? Hát sajnos így...

Maradjunk tehát abban, hogy a jól ismert latin mondást most így módosítom: "Kvázi-halottakról csak nagyon keveset". Mert bizony az egykor briliáns progresszív thrash banda, amelyik idővel határozottan dallamosabb, de azért modern, innovatív, harapós progresszív rock irányba mozdult el, mára nyálkás, puhatestű valamivé vált, hullaoszlásnak indult - azaz kvázi-halott. Olyan sokszor elmondtam már, nem szabad megengedni - ha egyáltalán tehet valamit ilyenkor az ember -, hogy kivételesen tehetséges muzsikusok a valóságról leválva és művészi vákuumba zárva magukat minden kreatív kontroll nélkül alkossanak. Lásd Yngwie! Ez történt Wells esetében is: megszabadult minden producertől, kiadótól, énekestől, bólogató Jánosokkal vette körül magát, és most ontja magából a tök egyforma, izgalommentes - ha olykor instrumentálisan, főleg a gitárszólók terén magas színvonalú - anyagokat.

Az egész azért fáj annyira - s talán ezért vagyok ilyen harapós kedvemben -, mert 2015-ben képesek voltak ara, hogy elkészítsenek egy olyan örökbecsű alapvetést, mint a "Her Halo". Zseniális volt, van, lesz minden egyes hangja, amit viszont azóta csinálnak, a lejtmenet asszisztens teljes hiányára vall. Hiába a kiváló gitárszólók (ebben Wells éppúgy jeleskedik, mint Zuppa), hiába a keményebb instrumentális részek tetszetőssége, az ének és a billentyűk reménytelenül szirupos, popos hangzása, a dobok műanyag puffogása, az egy kaptafára készült, egymástól szinte megkülönböztethetetlen szerzemények tönkretesznek mindent. Egyáltalán nem vagyok nagy rajongója a hörgős zenéknek, de amikor a "Ticket To The Next Apocalypse"-ban valaki beleröfög a mikrofonba, szinte fölkiáltok: "Végre valami, ami nincs lekerekítve, megpuhítva, simára csiszolva és rózsaszínre festve!"

Szomorú ez az egész, mert a zenészek fantasztikusak, minden számban van néhány megkapó ötlet, akad egy-két nóta, amelyik egy vérbővebb hangzással még akár üthetne is (pl. Flight Of the Wounded, For The Thrill), ha pedig a "Battle"-t mondjuk az Eclipse vagy a H.e.a.t játszaná, még csettintenék is. Így a végére egy másik latin aforizma jut eszembe: "Corruptio optimi pessima" - "A legjobb romlása a legszörnyűbb dolog."

Tartuffe

Megosztom Facebookon! Megosztom Twitteren! Megosztom Tumblren!

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Dionysos Rising nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.