Nad Sylvan – ének, billentyűs hangszerek, gitár, basszus, ütőhangszerek, zenei rendezés, hangszerelés

Guthrie Govan – gitár
Anders Wollbeck – billentyűs hangszerek, gitár, basszus
Paul Mabury – dobprogramok
Jonas Reingold – basszusgitár
Nick D´Virgilio – dobok
Jade Ell – vokál, narráció
Sheona Urquhart – vokál
Tania Doko – ének, vokál, narráció
Tony Levin – basszusgitár
Karolina Weber Ekdahl – hegedű, brácsa
Isabel Blommé – cselló
Maria Grönlund – társproducer, hangszerelés
Rob Townsend – szaxofon
Steve Hackett – gitár
Nick Beggs – vokál
Aaron Sterling – dobok
Yann Marc – cselló
Andrew Laitres – gitár, billentyűs hangszerek, triangulum

01. I Am The Sea
02. Oahu
03. Whoa (Always Been Without You)
04. Meet Your Maker
05. The Regal Bastard
06. Leave Me On These Waters
07. Honey I’m Home
08. Diva Time (bónuszdal)
09. The Lake Isle of Innisfree (bónuszdal)

Első hallásra úgy éreztem, hogy egy sok értékes pillanatot hozó, de helyenként unalomba fulladó, kissé túlcicomázott produkciót hallottam, nagyon nem akart összeállni a kép. Valami viszont azt súgta, hogy ez nem elsőre beérő anyag lesz, tehát sok-sok újabb meghallgatás következett, és megérte!

Előtte viszont elkezdtem a lemez felszínét kapargatni, mert az amerikai születésű svéd Nad Sylvan nyilván ismerős volt egyrészről a Steve Hackettel közös „Genesis Revisited” mozgalma miatt, meg Roine Stolttal is dolgozott az elmúlt években, meg eszembe jutott, hogy a saját gyűjteményemben is van két igencsak penge lemez, ami az ő nevét dicséri. A parádés szereposztású 2009-es Agents Of Mercy és a szintén 2009-ben, Amerikában rögzített ’The Power Of Two’, ahol a Karmakanic és az Agents Of Mercy közösen álltak színpadra, szóval aki ilyeneket tud, annak a lemezébe nem elég csak úgy belefülelni. Arról nem beszélve, hogy a közreműködők listájára pillantva leizzadtam, ezek az arcok nem adják a nevüket közepes minőséghez, ráadásul nagy részük dolgozott korábban már Sylvannel.

A ’The Regal Bastard’ egy vámpírtrilógia befejező része, ennek tükrében megértettem, hogy miért ilyen rapszodikus a mű felépítése, ugyanis rögtön az elején jön egy nagy kérdőjel: a nagyívű, teátrális I Am The Sea után miért következik a középkori hangulatú, elsőre kissé nokedli hangzású Oahu című nóta? Válasz helyett viszont, második nekifutásra már megelevenedett előttem a Nad Sylvan-film annak ellenére, hogy az uralkodó törvénytelen gyermekét idéző lemezcím mögött a sztorit a szerző bevallottan nem bontja ki és nem is zárja le teljesen.

A zenei megközelítés a ’70-es, ’80-as évek klasszikus art-prog vonalán mozog, a svéd progresszív iskola hatásaival együtt, és a Saga ismerői is rendre felfedezhetnek ismerős motívumokat a zenekar mindegyik korszakából, különösen Jim Gilmour billentyűstílusa köszön vissza, de a méltatlanul mellőzött ’Generation 13’ borult megoldásai is felbukkannak az album hasonlóan borult pillanataiban, de még a Solsbury Hill is előkúszik az Oahu hangulatából. Tudom, az eredetileg nem is a Saga nótája, hanem Peter Gabrielé, de ezzel szépen át tudom kötni, hogy Nad Sylvan énekhangja – vagy inkább az énekhangjának a karaktere mennyire emlékeztet rá, annak minden kifejező erejével és változatosságával együtt. Sylvan egyébként tojásszeletelő kivételével szinte minden hangszeren játszik, nem is világos elsőre, hogy mi a francnak ennyi felsőligás közreműködő – bónuszokkal együtt – alig 56 percnyi zenéhez, de már emlegettük korábban a műfajban otthonosan mozgó Tim Bowness válaszát erre: minden dal hangulata más zenei megközelítést, így esetenként más zenészt kíván meg.

Nad Sylvan egyébként az ötleteit elküldte a zenészeknek, nagy alkotói szabadságot hagyva nekik a hangszeres kibontásban, de a lemez meghatározó részének ő a zeneszerzője, két dalban szerzőtársa a svéd zenei producer Anders Wollbeck. Meg kell említeni a nagy közreműködők között a három énekesnőt, akikkel hosszú ideje együtt dolgozik (a trilógia előző részében is szerepeltek), ami nem véletlen, mert – ugyan a hangsúlyos szerep nem az övék – a teljes képhez ők is kellettek: Jade Ell, Sheona Urquhart, Tania Doko.

Sokadik hallgatásra kerekedik ki az anyag és nem árt tudatában lenni az elmesélt történetnek, de a dallamok enélkül is maradandó nyomot hagynak. Egy színdarabszerű trilógia befejezésének előadása progger világsztárok közreműködésével, utolsó hasonlatként azt mondom, hogy a Blackfield ilyen filmzenét írna, ha kapna egy jó forgatókönyvet.