Las Cruces – Cosmic Tears (2022)

Számtalanszor írtam már, hogy a doom metal bizony kifejezetten ország, tájegység specifikus tud lenni, még ha valakinek csak annyi jut eszébe, hogy lassú zene. Íram már az olaszok földöntúli okkultizmusáról, a németek minimalizmusáról, egyszerűségéről, az angolok eleganciájáról, távolságtartó hozzáállásáról és természetesen nem kerülhettük el az amerikaiakat is, akik szeretik a hagyományos doomot ropogósan, szikár módon előadni. Kevesebb epikusság, csak pofonosztó riffek és hatalmas feelinget magukban hordozó gitárszólók, melyekből sosem hal ki a blues… Persze mindez a kontinens északi részéről mondható el, mert délen már megint más a helyzet (modorosság és sötét, okkultista témák). Tehát északon bóklászunk, ahol a legfontosabb az úgynevezett marylandi doom scéna, amely egyértelműen a Bedemon, Pentagram, Saint Vitus hármasra (és ugye a Black Sabbathra) támaszkodva hozza tető alá zenekarait. Nem sokat, de annyit igen, hogy egy fesztivált lehessen összehozni belőlük minden évben. Itt állandóan visszatérő nevek az olyan kevésbé ismert, de minimum legendás csapatok, mint a The Obsessed, Iron Man, Internal Void, Revelation, Unorthodox, Wretched, Premonition 13, a frissebbek közül pedig a Mangog. Nagyon könnyű ezeket a zenekarokat a származási helyük alapján egy csokorba szedni, de az amerikaiaknál valljuk be, kiszabadult a szellem a palackból és ezt a hangzásvilágot, felfogást számos más területen is megtalálhatjuk náluk. Nem tartoznak hivatalosan a marylandi brigádok közé, de gyakorlatilag ugyanazt képviselik nagyon sokan: Blood Farmers, Wretch, Pale Divine, Lost Breed, Place Of Skulls… Sorolhatnám ezeket a formációkat még egy darabig, ha kedveled a műfajt, biztosan hallottál már tőlük ezt-azt, viszont még így is kevesen hallottak egy stílusában ide tartozó, mégis száműzöttnek ható zenekarról, a Las Crucisról. Ennek oka talán az lehet, hogy sem északra, sem délre nem sorolhatók be, mivel a Mexikó előfutárának is tartott texasi San Antonio városából származnak (még a banda neve is egy mexikói városból ered).

Hiába azonban a forró sivatag, a tikkadt tekintetek, itt bizony a kezdetektől fogva hagyományos, vegytiszta tradicionális doomról van szó az ő esetükben is, amit lassan harminc éve szolgálnak töretlenül.
A “töretlenül” azért messzemenően bók a bandára nézve, hiszen 2010-ig összesen három nagylemezt tettek le az asztalra felemás sikereket elérve. Eddigi legkomolyabb munkájuk talán az 1998-as Ringmaster volt, amit meg is ünnepeltek egy bő 12 éves hallgatással. Most a Dusk után újabb 12 évre volt szükség, hogy megszülethessen a Cosmic Tears, mely egyértelműen a Las Cruces eddigi legjobb kiadványának tekinthető és teljes mértékben ajánlható bárkinek, aki akár csak egyet kedvel a cikkben felhalmozott nevek közül. Persze a régi bandából mára már nem sok minden maradt, az alapító George Trevino gitáros az, aki életben tartja a nevet. Mando Tovar gitáros (Negative, Alienation, Rotting Corpse) lassan 20 éve kíséri, míg Jimmy Bell (Judge Mental) 13 éve pengeti a basszust hivatalosan. Kimaradt még két nagyon fontos ember: az egyik Jason Kane énekes, aki eddig csak néhány koncerten mutatkozott be és ez az első nagylemeze a zenekarral, valamint egy másik őstag, Paul DeLeon. Paul dobolt és énekelt is már a zenekarban az elmúlt évtizedekben, most a bőrök püfölése jutott neki osztályrészül, valamint sajnálatos módon az, hogy magával ragadja a világjárvány 52 évesen és a lemez kiadását már ne érje meg.

Közhelyes kifejezéssel élve az idő vas fogai, valamint a járvány magára a lemezre is alaposan rányomták a bélyegüket. A régebben középtempókkal, heavy metal menetelésekkel is tarkított Las Cruces teljes mértékben átadja magát a lassú doomnak: minden eddiginél súlyosabb és nyomasztóbb lemezt adtak ki, közel egy órás játékidővel. Már a nyitó, 4 perces, instrumentális Altar Of The Seven Sorrow is hatalmas terhet pakol a vállunkra kimért riffjével és bánatos dallamaival, hogy aztán a címadó tétel már a kiadvány elején elkergesse az érdemtelen hallgatóságot a dalcsokor közeléből. Ősi Sabbath riffek, korai Cathedral sebesség lesz tehát a jutalma a türelmesebbjének, amit szerencsére igazán jól megfűszerez Kane hangja, akinek ismeretlenségétől kicsit tartottam az indításkor. A szépen kalandozó basszusok és fojtogató hangulatú témák árnyékából szolídan bontakozik ki, majd egyre nagyobb átéléssel mutatja be lelkének minden sérült zugát. Nem olyan karakteres, de valahol Mats Levén karcosságára, kitöréseire emlékeztet. Markáns énekdallamokat ugyan nem kapunk, de hatalmas bólogatásokkal és elégedettséggel fogunk a 7 perc feletti daltól elbúcsúzni. A feszesebb, valamivel tempósabb Stay meghozza számára a lehetőséget a változatosabb dallamok bemutatására olyannyira, hogy már-már az epikus jelzőt is ellőhetjük a refrénnel kapcsolatban. Hatalmas hangulatbomba ez a dal, ami szinte felráz a Cosmic Tears dermesztő sötétsége után.

Ugyanez elmondható a Wizard From The Northról is, ami egy újabb doom himnuszként funckionál. Nem a legegyedibb gitártémával, de azonnal bólogatásra ingerlő lüktetéssel és nagyszerű retró szólóval kényeztet. A már-már vidámra (azért ez kicsit túlzás) forduló miliőből aztán a Reverend Trask visszafogott felvezetése farag egy keveset, hogy a lemez legerősebb tétele ismét visszaküldjön minket a magány és önsajnálat legmélyebb bugyraiba. Ez az Egypt, ahol egyszerre kapta el mindenki a fonalat a zenekarban. A hagyományos, de jól működő riffeket egy kifejezetten egyedi lüktetéssé sikerült változtatni, a bőséges játékidő pedig egy igazán jó építkezésre ad lehetőséget. Paul tűpontos dobolása, ütéseken átjövő ereje és a kórus feltűnése sem utolsó, ahogy a szólókra sem lehet panaszunk. Ez itt doom, ez itt kő kemény metal.

Az azonnal ható témákhoz tér vissza a Holy Hell, ami akár egy epikus doom kezdetét is jelenthetné, amíg meg nem érkezik a karcos vokál és az újfent dicsérni való gitártépések. A hetedik tételre sem merültek ki a tartalékok a formációból, így bizalommal fordultam a folytatás irányába. Ez még három szerzeményt jelent: két rövidebbet (Terminal Drift, The Wraith), melyek a legtöményebb monolitot, a Relentlesst fogják közre. A Terminal Drift egy nagyszerű instrumentális lassulás, némi blues hangulattal megfűszerezve, ami önállóan is megállja a helyét, de feltételezhetően a Relentless előfutárának szánták. Bizony a “monolit” lett a következő favoritom a lemezen, mivel klasszikusokkal vetekedik műfajában. Ismét bizonyos lett számomra, hogy itt nem kell újítás, progresszió, csupán egy jó téma, ami berobbantja az ablakot, kettétöri a csontokat és ahogy egy napvitorla a felénk tartó meteor mozgását, fokozatosan állítja át a szívritmusunkat sajátos monotóniájára. Ez doom esszencia a menetelősebb részekkel együtt, amit talán a Spiritus Mortis-nak lesz lehetősége idén megközelíteni. Végül a már említett The Wraith zárja a cseppet sem könnyű korongot cseppet sem könnyű módon. Ez a zárás Kane énektudására, belső szerveinek rezonanciájára épült, amit szépen ki is használ.

Pár hónapja olvastam róla, hogy visszatér a Las Cruces egy új albummal, de eddigi munkásságuk tekintetében nem számítottam semmi számottevő alkotásra, maximum egy korrekt heavy/doom menetelésre. Ehhez képest egy nagyon nehéz, jó, ha 5-10 évente megjelenő stílusgyakorlatot tettek le az asztalra egyértelműen a keménymag számára. Ha sosem okozott kihívást számodra egy Reverend Bizarre album, egy korai Cathedral, vagy bármelyik Saint Vitus korong, ha el tudsz merülni a Blood Farmers véráztatta málházásában és el tudod fogadni, hogy itt a hagyományok megtartása követeli a legnagyobb kompromisszummentességet, akkor a Cosmic Tears nem fog csalódást okozni egyetlen pillanatra sem.


Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.