Suum – Cryptomass (2020)

Nagyon úgy néz ki, hogy félretéve péntek 13-at és az egyéb misztikummal töltött dátumokat, eseményeket a doom metal zenekarok új kiszemeltje a Valentin-nap és környéke lett megjelenést illetően. Most vagy mindenki nagyon szerelmes, vagy pusztán a véletlen műve a dolog, de a viszonylag pangással eltelt január után igazán mozgalmas folytatásban van részünk. Olvashattatok egyedi hanggal kísérletező bandáról (Godthrymm), az első hazai doom metal zenekarról (Devil Seed) és nem árulok el zsákbamacskát arról, hogy már időzítve van az új Doomraiser album is… Nem csoda hát, hogy kicsit radar alatt érkezett az olasz Suum zenekar második nagylemeze, a Cryptomass. Mondjuk az sem segített sokat a helyzetükön, hogy bár hallottam 2018-as bemutatkozásukat, annyira hidegen hagyott, hogy írni sem nagyon akartam róla.

Most viszont szinte a képembe mászott a folytatásban érkező Cryptomass lemez, amelynek félretéve igencsak röhejes borítóját megadtam az esélyt, hogy elkápráztasson. Ritkán nézek utána egy-egy kiadvány külföldi reakcióinak, ám amíg végigpörgött ez a majd órás lemez, bőven volt mit olvasgatnom. Meglepően megosztóra sikerült ugyanis az album: hol az egekig magasztalták és a Reverend Bizarre örökösének hirdették, máshol csalódást keltő középmezőnybe sorolták. Konkrétan nekem is a Reverend Bizarre jutott eszembe róla, hisz ők készíthették volna el ezt az anyagot 90 éves koruk környékén, kínlódva a demenciával és részleges süketséggel…

Tehát lassú, tradicionális doom metalról van szó mély, mégis opera jellegű vokállal, amely olyan búslakodva száll a levegőben, mintha dalnokunkat örökös heregyantázásra ítélték volna és ezt próbálná feldolgozni lelkiekben… Akad itt egy viszonylag megbízható, jobb témákat is megalkotni képes gitáros Painkiller személyében, akit személy szerint a Fangtooth nevű csapatból ismerek. A fura nevű brigád is hasonló vonalon mozog, szintén a középszerűség vonalán, néhány erősebb szerzeménnyel (mai napig szívesen hallgatom tőlük a Martyr című dalt). Van egy énekesünk, Mark Wolf, aki a Bretus nevű stoner/doom formációban kamatoztatja még hangszálait és két új ember, mivel a Suum a debütálása után gyakorlatilag szétesett… A Cryptomass feljátszására Joe Grave basszer és Fred Kemper volt még csatarendbe állítható.

Tehát sok pozitív és sok lesújtó kritika született már az anyagot illetően, szerintem a valóság pedig valahol ennek a kettőnek a határán keresendő. Néhol hozza a vállaltakat és hangulatos, erőteljes riffekre építve kényeztet minket, máskor pedig úgy telnek el hosszú percek, hogy nem igazán értjük, mire megy ki a játék. Tehetség és elkötelezettség azért akad, de dalszerzői kvalitás már kevésbé.

A 9 dalt tartalmazó lemez egészen biztatón kezdődik a címadóval: bólogatásra ingerel, jön a harang, gyűlnek a fellegek… Mark éneke papírforma szerint igazán ide való, ám gyorsan nyilvánvalóvá válik, hogy időnként teljesen más hullámhosszon, más dimenzióban képes mozogni, mint a zene. Igazából az ő változó teljesítménye, ami a nagyszerűtől a borzalmasig terjed az, ami megássa a sírt a Cryptomass és talán a Suum számára. Itt legalább csak a dal végére válik zavaróvá az ének, a videóval is megtoldott The Silence Of Agonyban azonban alig 2-3 hangon zajlik a produkció, aminek csúcspontja egyetlen hörgés szerűség a vége felé, ahol már a zene sem igazán találja önmagát.

Mindezt Alber Witchfinder hangjához hasonlítani…egy másik cikkben meg Thomas Erikssonhoz (Griftegard). Vagy mégsem vagyok akkora fan, mint gondoltam, vagy öregszem, de nekem ezek rettenetesen messze állnak minden tekintetben. A harmadikként felcsendülő Creatures From The Vault a vége felé hoz egy épkézláb dallamot, ami azért tetszett, valamint egy alap, de legalább kapaszkodónak megfelelő gitárszólót, a Funeral Circle meg egy nagyon erős, málházós riffet. Eszembe is jutott róla az azonos nevű kanadai doom csapat, akik sajnos régóta eltűntek és meg is hallgattam pihenésképp az ő nagyszerű debütálásukat… Szerencsére azért a Suum beleerősít valamennyire a kiadvány második felére, a Burial At Night minden sablonosságára ellenére kellemes dalnak mondható, a The Failure Of Creation pedig már-már érdekesnek mondható fura stoneres lüktetésével. Akad még itt szintén kellemesnek mondható akusztikus tétel középkori hangulatban (Mass In The Catacomb), újabb ének szempontból nehezen élvezhető katyvasz Claws Of Evil címmel, végül pedig a monumentális Reaper Looks In Your Eyes, ami talán a legerősebb dal lett az albumon, amiért valljuk be, nem sokan versengenek rajta kívül.

Olaszországból azért kaptunk már olyan zenekarokat tradicionális vonalon, mint a megbízható teljesítményt nyújtó Black Oath, a mindig is alulértékelt Thunderstorm, vagy az egyetlen lemezzel rendelkező epikus doom csoda, az All Soul’ Day, de a mai napig burjánzik az okkult doom alvilág hazájukban, így szerencsére nem a Suum feladata lobogtatni a műfaj zászlaját. Talán leszűrtétek, hogy nekem csalódás ez a kiadvány, de hátha ti is felfedezitek benne a reverendások örökségét, tegyetek vele egy próbát… Egyébként szerintem eddig egyedül az Acolytes Of Moros volt képes valamilyen szinten a Reverend Bizarre közelébe kerülni hangulatban…

A kiadványon egyébként utoljára csodálkozhattunk rá Mark hangjára, mert lecserélték Misantrophilre, akinek eddig egyetlen, erősen számítógép szagú ambient/post/black projektje van, ami alapján nem sok jót sejtek…

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!