Rövid szünet után az alapító legénységgel folytatja a zenélést Magyarország legismertebb Guns ´n Roses tribute zenekara! A Hollywood Rose 2003-ban alakult és rövid időn belül a legnépszerűbb tribute zenekarrá nőtték ki magukat. ´Megalakulásuk óta bejártak 18 országot és több, mint 1200…
Tíz év várakozás után, május 17-én végre megjelenik a Rammstein új albuma, amiben az eddig közzétett dalok alapján nem fognak csalódni a rajongók., ráadásul, bár magyar koncert nem lesz, a környéken azért elcsíphetjük a csapatot: 201…
Mostantól Magyarországon is elérhető a Youtube zenei szolgáltatása, a Youtube Music, illetve a reklámmentes Youtube, a Youtube Premium. Egész pontosan ilyen formában lehet mostantól youtube-ozni itthon: van ugye a sima Youtube, amit mindenki ismer, …
Ha olasz metálcsapatokra gondolunk, szinte biztos, hogy a legtöbb ember fejében felvillan a milánói Lacuna Coil, akik 1994-ben alalkultak, többszöri tag-és névcsere után 1998-ban pedig kiadták első EP-jüket, amely a zenekar nevét viselte. Egy évvel kés…
Június 19-én, szerdán a Szekeres/Barbaró Junkies akusztik maratonnal indul az idei Ukk&Roll Fesztivál. De nem csak ez az egyetlen akusztik produkció a fesztivál programjában, hiszen mindhárom napon már délben elkezdődik a zenei program, csendes/ülős üzemmódban. Csütörtökön a Tűzmadárból és a…
David Coverdale – ének Reb Beach – gitár, vokál Joel Hoekstra – gitár, vokál Michael Devin – basszusgitár, vokál Michele Luppi – billentyűs hangszerek, vokál Tommy Aldridge – dob
Dalcímek:
01. Good To See You Again 02. Gonna Be Alright 03. Shut Up & Kiss Me 04. Hey You (You Make Me Rock) 05. Always & Forever 06. When I Think Of You (Color Me Blue) 07. Trouble Is Your Middle Name 08. Flesh & Blood 09. Well I Never 10. Heart Of Stone 11. Get Up 12. After All 13. Sands Of Time
Értékelés:
Más legendás bandákhoz hasonlóan a Whitesnake sem kapkodja el az új dalok kiadását, hiszen ha nem számoljuk a 2015-ben kiadott retrospektív ’The Purple Album’-ot – melyen kizárólag a Deep Purple harmadik és negyedik felállásának dalait gondolták újra –, David Coverdale és zenekara utoljára 2011-ben jelentkezett új anyaggal. A ’Forevermore’ szerintem nem sikerült rosszul. Örültem, hogy a banda az előző évtizedek harsány amerikai rockjától kezdett visszatérni a zenekar eredeti zenei koncepciójához, a blueshoz és a rock and rollhoz.
Az új album azonban nem folytatja ezt a közeledést. Pedig a rajongókat üdvözlő bevezető dalban, a Good To See You-ban a gitáralap emlékeztet a klasszikus Fehérkígyó zenei koncepciójára, nem is beszélve Reb Beach slide gitározásáról. Aztán a Gonna Be Alright már egyértelműen Coverdale Jimmy Page-dzsel való fúziójára utal, bár a dal refrénje meg érdekes módon a mai Deep Purple-t juttatja eszembe. A már korábban megismert Shut Up & Kiss Me egy dögös rock and roll, jól meg lehet vele mozgatni a közönséget. Először itt jött elő belőlem az érzés, ami aztán végigkísért az egész albumon. Nevezetesen Coverdale hangjának milyensége, hogy az összes dalban ugyanazon a hangszínen énekel, hogy eltűntek a hangjából azok a színek, azok a tónusok, amik annyira egyedivé tették énekstílusát, Évek óta tudjuk az élő felvételekből, a koncertekből, hogy a frontember-zenekarvezető a leggyengébb láncszem a társulatban. Nem véletlen, hogy ennyien vokáloznak körülötte. A ’Purple Album’-on is jó pár nótát lejjebb kellett transzponálni, hogy bírja az énektémákat, ám sokszor így sem volt bennük köszönet.
Az új lemezen még a technika sem segít Coverdale hangján. Tisztán hallatszik, hogy töredékét sem hozza annak a zenei palettának, ami annak idején a legnagyobbak közé emelte. A hangszeres részek sem jönnek be annyira, mint nyolc évvel ezelőtt. Érzésem szerint hiányzik Doug Aldrich, vele együtt a bluesban gyökeredző játéka, és az ugyanezekből a gyökerekből táplálkozó dalírói vénája. Bár akadnak jó pillanatok, Joel Hoekstra és Reb Beach nem tudják pótolni őt a dalszerzés frontján. Ugyan dögös rock and roll szerzeményeket hallunk, (Get Up, Trouble Is Your Middle Name, Shut Up & Kiss Me) ám nem hallok egy igazi dögös Whitesnake bluest Coverdale öblös hangjával. Helyettük itt van a címadó vagy a Well I Never fülbemászó, szentimentális énektémája. Coverdale szerint ez utóbbi a Slow ’n’ Easyből bomlott ki, de ez sokkal banálisabb. Nem meglepő módon ezúttal is jelentős személyi változásokon ment keresztül a zenekar a 2011-es album felállásához képest – csak Reb Beach maradt meg a zenekarvezető mellett –, valószínű ennek is betudható a zenei koncepció változása. Az After All akusztikus fantáziája tényleg ötletes, de valahogy ennél is azt érzem, rutinból kirázott ballada lett. Mint ahogy rutinízű az egész album. Sok a zenei klisé, a deja vu érzés. Visszatérve a dalhoz, ez egyébként hosszú évekkel ezelőtt félig elkészült, ám Coverdale most érezte úgy, hogy be kellene fejezni. A dalszövegben – akárcsak a legtöbben – a központi téma most is a szebbik nem.
(Bigfoot)
Ez a lemez egyértelmű visszatérés szerintem az ‘1987’ album világához. John Sykes heavy riffjeire emlékeztető megoldásoktól hemzseg az album. A Shut Up & Kiss Me videoklipjébe be is csempészték a fehér Jaguart – a rajta vonagló hölgyekkel egyetemben –, ami már az ‘1987’ klipjeiben (Still Of The Night, Is This Love, Here I Go Again, Give Me All Your Love) is szerepelt (bár akkoriban volt egy fekete is), sőt, Coverdale még a türkizkék zakóját is előszedte.
Reb Beach nekem eddig amolyan „elnyomott” gitáros volt a zenekarban Doug Aldrich mellett, most végre kiteljesedhet. Hoekstra sokat „bűvészkedik” a gitárnyakkal, nekem mégis Reb Beach játéka tűnik kifinomultabbnak. A slide-gyűrűt viszont mindketten remekül használják, szinte felváltva. Ez egy picit belecsempész a zenébe a régi Whitesnake hangulatából is. Ahogy az is, hogy újra két gitáros írja a nótákat a lemezre. Szegény Michele Luppi viszont szinte vendégbillentyűs szerepre van kárhoztatva (az ‘1987’ lemezen Don Airey-re bízták ezt a feladatot), alig van dolga, némi kis szőnyegezés, egy-két effekt, egyértelműen a vokál megtámogatására alkalmazták.
Az ‘1987’ turnéján jelent meg először Tommy Aldridge is a dobok mögött – később aztán jött-ment, Doug Aldrich mögött is dobolt a turnékon, valahogy stúdiólemezen először csak a ‘The Purple Album’-on szerepelt –, az ő erőteljes játéka is szerves része a nyolcvanas évekbeli sikerlemezhez való visszakanyarodásnak. Szóval minden adott egy valóban „mérföldkő”-lemez elkészítéséhez. Hogy miért nem lett az mégis? Ahogy már a ‘The Purple Tour’ kritikájában is kifejtettem: mert a főhős a leggyengébb láncszem a csapatban. Tetszett a Shut Up & Kiss Me dal, amikor kijöttek vele, tetszett a Trouble Is Your Middle Name is, most viszont egy idő után fárasztó, hogy Covi ugyanabban a beszűkült tartományban vinnyogva énekel szinte 60 percen keresztül. A címadó Flesh & Blood a Still Of The Night hangulatát igyekszik megragadni, több-kevesebb sikerrel, ahogy a Well I Never is, ez inkább kevesebbel. A Get Up a lassú slide kezdés után begyorsul, olyan DLR-es Van Halen íze van a dolognak („C’mon-mon-mon-mon-mon baby, bottoms up!”).
Amikor kilép ebből a szerepkörből, akkor kezd érdekesebbé válni a lemez. Eddig a – szintén az 1987-es albumon lévő – Give Me All Your Love volt a leg-Thin Lizzy-sebb daluk, ezt a „megtisztelő” címet most átvette az Always & Forever. De legalább mélyebb területekre merészkedik az énekes, ez az a búgó orgánum, amely annak idején híressé tette. A When I Think Of You (Color Me Blue) az az Is This Love? típusú középtempós ballada, amivel szintén tarolt annak idején. Nem is értem, miért nem ezt hozták ki harmadiknak a semmitmondó Hey You (You Make Me Rock) helyett! A Heart Of Stone végre egy igazi Coverdale-blues, van benne akusztikus gitár, „baby, baby”, meg ami kell, és kellemes kiállásos szóló a közepén, ahogy a nagykönyvben. Nem véletlen, hogy a lemez leghosszabb dala a maga 6 és fél percével. Az After All viszont az ‘Unzipped’lemezre kívánkozik utólag, a Summer Rain mellé simán odatenném, mint a lemez egyik legjobbját.
A lemez végén a Sands Of Time a Kashmiros Zeppelin-vonalat erőlteti, remek szólókkal, de feledhető énektémával. A Gonna Be Alright viszont kicsit kakukktojás, mert ebben annyira akarják hozni a Coverdale / Page hangulatot, hogy a két virgakezű szándékosan lelassítja játékát a szólókban. Azért eljátszottam a gondolattal, ha a ‘Vissza a jövőbe’ őrült professzora, Dr. Emmett Brown visszamenne 1985-be, és magával hozná az akkori Covit 2019-be, hogy felénekelje ezt a lemezt, mekkora 10-est adnék rá!
(CsiGabiGa)
Összegzés:
Valami hasonló bluescentrikus anyagot vártam, mint a ’Forevermore’, helyette egy slágerorientált, kissé szedett-vedett koncepciójú albumot kaptam, mely egyértelműen az amerikai közönség ízlésvilágának készült. Mondjuk, ezen nincs semmi meglepő, a Whitesnake már 1987 óta az Újvilágot tekinti legfőbb terepének (az igazsághoz hozzátartozik: az ’1987’-et négy brit zenész alkotta meg), de én – mint brit rockzene-párti – jól tudom, mikor és hol lett David Coverdale irányadó muzsikus. Nem szívesen írom ide, de sajnos a produkció értékéből sokat levon az énekesi teljesítmény.
6
(Bigfoot)
Lehet, hogy sablonos, lehet, hogy klisés, nekem tetszik az új album. Végül is a Whitesnake nem egy progresszív rockbanda, akiknek a megújhodásra kellene törekedniük. Játsszák, amit legjobban tudnak, Coverdale énekel, ahogy tud, és a végeredmény olyan, amilyen. Van, akinek tetszik, másoknak nem. Hozzám minden hallgatással közelebb kerül. Én az ‘1987’ lemeznek köszönhetem Whitesnake-rajongásomat, szóval bánja kánya, ha éppen ehhez kanyarodnak vissza bő harminc év elteltével. Kár, hogy az idő kerekét nem lehet visszaforgatni, egy jobb hangú főhőssel még nagyobbat ütne az anyag!
Talán kevesen tudják, de a népszerű énekes-dalszerző, Moby egy rövid ideig a Guns N’ Roses producere volt még 1997 februárjában, amikor a zenekar a végül csak 2008-ban megjelent Chinese Democracy albumon dolgozott, de az együttműködés…
Azt hiszem az egyik banda pólójának hátán keretezte a szokásos koncertfotót ez a szöveg:”Valaki azt mondja ez halott, de mi sosem fogjuk elfelejteni.” Ez ugrott be először, meg mikor múltkor Judge póló volt rajtam és a Touch zenekar haverjai meglepődte…