Cattle Decapitation – Death Atlas (2019)

Hosszú utat járt már be az amerikai Cattle Decapitation bandája, akik kezdetben rendhagyó ideológiájukkal hívták fel magukra a figyelmet. Embergyűlölet és agresszió fűtötte eddigi 7 nagylemezüket, amit 1996-os megalakulásuk óta sikerült összehozniuk. Véleményem szerint előbb érkezett a hype és az underground sikerek, mint a tényleges zenei koncepció, de ma már ezt sem vethetjük a szemükre. A fejlődés és rengeteg változás talán annak is köszönhető, hogy a zenekar védjegyeként is szolgáló Travis Ryan énekes mellett szép lassan lecserélődött az eredeti társaság, így a technikás, progresszív jelzők már nemcsak hangzatos díszítésként szerepelnek a brutális death metal, grindcore meghatározások mellett. Jómagam az utóbbi három lemezükre figyeltem fel igazán, mivel a The Harvest Floor, Monolith Of Inhumanity, The Anthropocene Extinction hármason már háttérbe szorították a kezdetleges Carcass hatásokat és elindultak saját vérgőzös ösvényükön.

Aki nem tudná, a zenekar a környezetvédelem, a vegetarianizmus megszállott híve, kiadványaik középpontjában pedig a kipusztulásra ítélt emberi fajt szembesítik kegyetlen bűneikkel és azok súlyával. Jómagam is aggódva figyelem, hogy merre is tart ma a világ és lehetőségem szerint próbálok tenni valamit ellene, ugyanakkor a hírekben egyre gyakrabban szereplő globális katasztrófával fenyegető erdőtüzek, árvizek sajnos nem kecsegtetnek túl sok jóval. Ahogy olvad a sarki jég, úgy lesz Travis is egyre dühösebb, ami a Földnek nem tesz jót, de az extrém zenei vonalnak annál inkább. A leölt állatok, felperzselt földek, vegyszerrel szennyezett folyók és tavak dühe összpontosul az új anyagban, mely világszintű kataklizmát vizionál az emberiségnek. Én úgy gondolom ettől függetlenül, főleg a borítóra reflektálva, hogy túlbecsülik az emberiséget. Nagyon nagy kárt leszünk képesek véghezvinni, hiszen kiirthatjuk magunkat, de a bolygó itt volt előttünk milliárd évekig és itt lesz utánunk is új életformákkal. Maximum az ásványi anyag összetételét tudjuk majd gazdagítani hírét sem hagyó fajunk lebomló, elporladó csontjaival. Ha sikerül mindezt elkerülnünk, akkor feltétlenül átíratnám a történelemkönyveket az egész világon: az emberiség akkor emelkedett ki az állatvilágból, amikor legyőzte mélyen gyökerező állati ösztöneit, félretette az önzést és agressziót, hogy megmentse saját magát. 

De térjünk vissza az elmélkedőstől a pusztítás zenei megjelenítéséhez, mivel a Death Atlas is ezt a célt szolgálja. A világégés ezúttal minden korábbinál monumentálisabbra és érdekesebbre sikerült, amire nagyon jó példa a rövid, hangulatkeltő intró után érkező The Geocide. Természetesen gyilkos tempóval robban be a hallójáratokba a dal, ugyanakkor a tipikusan gyors death témák helyett a háttérben egy jóval monumentálisabb játékot hallhatunk, amire megkapjuk az acsarkodós vokált is. Nem kell sok idő ahhoz, hogy a szerzemény visszalassuljon és ez igaz lesz meglepő módon az anyag nagy részére: a középtempó és a súlyos, gyakran depresszív hangok dominálnak. Ez a végeredménynek ad egy black metalos alapot is, amiből tényleg csak az ének tud kiugrasztani. Ha már említettem Travis egyedi hangját, akkor érdemes megemlítenem a refrénjeit is, mivel az időnként melodikus death metalra emlékeztető dallamokat ezúttal nagyon eltalálta. Hallgatás közben eszembe juttatta a fénykorát élő In Flamest, zeneileg pedig egy leegyszerűsített, lecsupaszított Anaal Nathrakh képe villant be több alkalommal is.

Mindez szépen és jól hangzik, de amikor észreveszitek, hogy ez egy 55 perces lemez, akkor már sejthetitek, milyen ellenérveket tudok felvonultatni ellene. Ebből a stílusból ez már egyszerűen fárasztó, sőt, az idővel hasonlóvá váló dalszerkezetek és megoldások sem segítenek szembeszállni az idővel. A kezdeti lelkesedést szép lassan felőrli az az érzés, hogy rutin lemezt kaptunk még ettől az őrült brigádtól is. A 9 perces, záró tételként megjelenő címadó például önmagában nem egy rossz dal, de mire elérünk hozzá, addigra olyan töményen szívtuk be az orrunkon az égett hús illatával keveredő, hamuba borult levegőjét, hogy az már egyszerűen megüli a gyomrunkat.

A korábban tapasztalt fejlődés, a fokozatosan erősebb és erősebb lemeze megtört számomra a Death Atlassal, ami után egyértelműen a nagyobb szünetet és a feltöltődést tudnám javasolni a csapatnak. A rajongók biztosan szívükbe zárják majd a hosszas játékidőt és az új dalokat, viszont a bandával ismerkedőknek mindenképp az előző három lemezt tudom javasolni.

Navigáció / Forrás

Ez a cikk(részlet) a(z) Fémforgács nyilvánosan, bárki számára elérhető RSS csatornájából került automatikusan megjelenítésre. A fenti linkre kattintva eredeti helyén és teljes terjedelmében tekinthető meg. A cikk(részlet)-ben megjelenített fotók és egyéb képi anyagok közvetlenül az eredeti forrás tárhelyéről töltődnek be, azok a metalindex.hu szerverére nem kerülnek feltöltésre. Bármilyen szerzői jogi jellegű kifogás esetén kérjük az eredeti forrás megkeresését, akik felelősségel tartoznak az általuk feltöltött és megosztott tartalomért. Kérés esetén természetesen a metalindex.hu azonnal megszakítja a cikk(részlet) átvételét az eredeti forrástól, ha bármilyen okból szerzői jogi problémák merülnek fel.

Szólj hozzá!