2017

filmkritika

Médianysos -1: Kickboxer – Vengeance (2016)

Tisztelt Olvasóink!

Saját szórakoztatásunkra Egy új rovatot indítunk, amiben a filmeken (TV műsorokon) kívül esetlegesen könyvkritikákat is közlünk. Elsősorban gyermek- és kamaszkorunk kedvenceit fogjuk elővenni – legalábbis filmek esetében –, de minden bizonnyal “be fog csöppenni” néhány újdonság, vagy ajánlásra érdemes aktualitás. Kezdődjék a rovat egy harcművészeti klasszikus feldolgozásával, aztán majd meglátjuk a többit…

kickboxer_vengeance_one_sheet_final.jpg

Bizonyos szempontból sajnálom a mai fiatalokat, akiket a technika és a bőség megfosztott a rácsodálkozás élményétől, amit az én generációmnak a VHS korszak hozott el. Olyan világ tárult fel a szemünk előtt, ami addig csak a mesében létezett. Hogy a mostani ifjúság realista hősökért kiált? Én aztán biztos nem, aki mintegy 15 évig a filmeken a kalandhősök “non plus ultra”-jaként az Angyalt kaptam (esetleg a méltatlanul elfeledett Jean Marais-t, vagy az NDK szupersztár Gojko Miticet), és a szürke hétköznapokon csak a szocialista világ realista megközelítésű – vagyis unalmas – hőseinek tettét bámulhattam, ahol a bátorság vontatott szovjet propagandájaként Iván közlegény hiába semmisített meg egymaga egy fasiszta harckocsit, a kapott élmény meg sem közelítette Schwarzenegger magányos halálosztó túráját a Kommandóban. (Hozzáteszem, minden tiszteletem a II. világháborúban a honukat védő elesett szovjet katonáknak.)

Az emberközeli szereplők után tehát nem zavart a body builderek és a harcművészek képtelen tettei, ők még mindig közelebb voltak az áhított valóságábrázoláshoz, mint a bűnözőket néha-néha felpofozó Derrick, esetleg a komplett Gestapot hülyének néző, morfondírozó Stirlitz. Ebbe talán belejátszott az is, hogy szemünk előtt vált sporttá és igazán ismertté a testépítés, a magyarországi thai-box hőskorát élte, kick-box válogatottunk pedig kilenc aranyéremmel küldte padlóra a világbajnokságon induló csapatok összességét. 15 évesen persze másként szemléli az ember a világot, ez a felnőtté válás utolsó olyan szakasza, amikor még képesek vagyunk az eltúlzott minták befogadására, és az élet megalkuvást nem tűrően fekete-fehér szemlélésére. (Bár a mai politikai gondolkodás hasonló gyermekbetegségtől szenved, aminek áldozatai komoly felnőtt emberek.)

A gyakran agyonmásolt, hangalámondásos VHS kazetták minősége nem okozott élvezetbeli problémát, hiszen sok családban még a színes TV is viszonylag újdonságnak számított – hol volt még a HD képi és dolby 5.1. audio élménye! –, ez egyébként egybevágott a zenei hallgatási és terjesztési szokások által kitermelődött minőséggel is: a másolás többünk életében a hozzájutás lehetőségét jelentette, a szocialista jogi etika pedig nem hangsúlyozta a cselekmény esetleges vonzatait – így születhetett nagy örömünkre például a Terminátornak és a Predátornak több, angol álnéven feltűnő magyar író általi folytatása.

A bőség kapuja tehát kitárult, amin keresztül özönlöttek a barbárok, igazságosztók, szörnyek és szőrzetüket nem vesztett hölgyek, mi pedig faltuk – mit faltuk, zabáltuk! – gyakran válogatás nélkül a ránk hulló termék-áradatot. (Nálam kb. 2 évnek is el kellett telnie, míg végre nagyjából szelektálni tudtam a szemét és a szemetebb között…)

A hőskorszak pedig kitermelte “népmesei” szupersztárjait: Schwarzenegger és Stallone nevétől még mindig tudok lelkesedni – hiába, a szociális érés ilyesfajta beépülési folyamatából azóta több esztéta és pszichológus is ledoktorált –, a felbukkanó harcművészek közül azonban, bár láttam pár Bruce Lee filmet is, egyértelműen Van Damme vált személyes etalonná. Lehet, azért, mert talán egyik legjobb filmjét láttam legelőször: a Véres Sport stílusokat szembeállító története egybevágott azokkal a végtelen vitákkal, amiket a korabeli ifjúság folytatott a különböző harcművészeti irányzatok hatékonyságáról, és jóllehet választ nem adott, jó érzékkel jósolta meg a későbbi össz-stílusú versenyek – K1, MMA – hatalmas népszerűségét.

Mégsem erre a filmre esett a választásom – talán majd máskor –, hanem a színész második sikerére, a Kickboxerre, aminek mára elkészült a remake-je is, furcsa szereposztási cserével, hiszen a mester szerepét jelen feldolgozásban Van Damme vette át, a tanítványét pedig egy számomra ismeretlen kaszkadőr-harcművész, Alain Moussi.

Emlékszem, az eredeti film jó érzékkel lovagolta meg a thai-box népszerűségének robbanásszerű terjedését, ami nem volt véletlen: a sporttá vált harci stílus full contact, és a combrúgást engedélyező szabályrendszerével minden addig látott harcművészetnél keményebbnek tűnt, és annyira nem hatotta át a misztikum és filozófia, hogy a keleti ember belső magánügyének tűnjön, amit más kultúrából jött vállalkozó nem érthet és nem tanulhat meg. Ráadásul Magyarországon egy olyan szubkultúra jött létre, ami legendás harcosokat termelt ki magából: a világbajnoki címre is esélyes, ám sajnos autóbalesetben elhunyt Kató Mihály mellett Tölgyesy Csaba, Rehák György, Moró Endre és Kunkli Tivadar neve még mindig ismerősnek tűnhet a sportág szerelmesei számára.

A körülmények tehát adottak voltak, hogy a film befussa a maga karrierét – a korra jellemzően előfordult, hogy Véres Sport II címmel másolták át a kópiákat –, Van Damme csúcson volt, akárcsak a sport hazánkban, és jóllehet akkora sikert nem ért el, mint a “Blood Sport”, a belga akcióhős karrierjének egyik meghatározó állomásává vált.

Hogy nekem mégsem tudott a történet igazán kedvencemmé válni, egyetlen apró, de fontos tényezőn múlt, ami számomra – ma már nevetséges módon, hiszen az egész filmnek annyi köze van a valósághoz, mint pankrációnak az utcai verekedéshez – hiteltelenné tette a filmet. (A sztorit nem mesélem el, gondolom, aki olvassa a cikket, ismeri az egészet.) A Thaiföldre érkező kick-box világbajnok egy olyan meccsbe vág bele, aminek nem ismeri a szabályrendszerét, illetve aminek nem tisztázott a szabályrendszere, teszi mindezt felkészítő és logisztikai stáb nélkül – ekkor már voltam annyira jártas a küzdősportok világában, hogy mindezek a “mi a franc?” kérdést böfögjék fel belőlem, innen is látszik, hogy kamaszként az ember néha egész jelentéktelen dolgokon tud kiakadni.

A Kickboxer mindenesetre életre hívta a harcművészeti filmtörténelem talán egyik legkarizmatikusabb gonoszát, a thai Tong-Po-t – érdekes, hogy Van Damme-nak a Véres Sportban is sikerült ez, a veterán Bolo Yeung személyével és szerepformálásával – nem hiszem, hogy van olyan rajongó, aki feledné a retinába égő képet a kőoszlop élét sípcsonttal rugdosó thai harcosról – mi ez, ha nem a bad ass  egyik legsikerültebb ábrázolása? A történet aztán hozta azokat a kliséket, melyeket addig és azóta is számtalanszor láttunk, bár megjegyzem, a küzdelemnek nem sok köze volt a thai-box-hoz: Van Damme engedett a látványnak, és a sokkal látványosabb, magas rúgásokkkal operáló kick-box technikákat részesítette előnyben, megspékelve azokat ikonikussá vált spárgázó, forduló rúgásával.

A remake-re aztán 17 évet kellett várni – már aki várt rá –, én igazából nem is értem az újrázás létjogosultságát: a korabeli rajongótábor felnőtt, Van Damme karaktere pedig belesimult a film+ délutáni műsorsávjában vetített filmekébe. A kíváncsiság azonban csak utat tört bennem és megnéztem a feldolgozást, úgy voltam vele, ha nézhetetlen, ráfogom a remake-ek általános sikertelenségére, az eredeti történet pedig ragyogjon régi fényében…

A show-t természetesen elviszi az eredetileg csak mellékszereplő mestert alakító Van Damme (nem éppen példaértékű életvitelét tekintve szeretnék ilyen korban ilyen fizikummal rendelkezni), és hiába a kiválóan mozgó Alain Moussi a belga valamikori szerepében, annyira nincs karizmatikus, hogy kilépjen JCVD árnyékából. Ez ugyanúgy igaz a Tong Po-t alakító, egyébként félelmetesen kinéző és valódi MMA-s múlttal rendelkező Dave Bautista-ra is, aki meg sem tudja közelíteni elődje alakítását, vagyis inkább annak dermesztő kisugárzását. Az eredeti alkotás számomra “megbocsáthatatlan” hibáját többé-kevésbé sikerült kiköszörülni, a főhős világbajnok bátyja itt egy tiltott, ám hatalmas summával kecsegtető zugmeccsre utazik Thaiföldre. (Az persze már más lapra tartozik, hogy nem véletlenül nem thai színész játssza a fő ellenséget, hiszen ebben a súlycsoportban egyszerűen nem nagyon lehet nehézsúlyú versenyzőt találni, a thai emberek egyébként is – milyen furcsa és inverz – a nehézsúlyú versenyzőket lomhának és unintelligensnek tartják, ezáltal Amerikával vagy Európával ellentétben itt a könnyebb bajnokok a legnépszerűebbek. De ennyi “ferdítés” még belefér az élvezhetőségi faktorba…)  

Egy ilyen filmnél persze nem a színészi játékra vagyunk leginkább kíváncsiak, hanem a harci jelenetekre: nos, azok a kor igényeinek megfelelő látvánnyal, a Tony Jaa által – aki ugye az Ong-Bakkal az első nemzetközileg is ismert thai harcművész-színésszé vált – kidolgozott thai-box-akrobatika keverékével kényeztetik a harcművészeti mozik rajongóit. (Eredetileg Jaa alakította volna a mestert, de egyéb elfoglaltságai miatt kilépett a forgatásból.) Sajnos az olyan ikonikus jelenetek, mint az említett oszlop-rugdosás, vagy Van-Damme disco-tánca kimaradtak a filmből – bár utóbbi a stáblista előtt mégiscsak lepereg Moussi tolmácsolásában, a film legjobb poénját adva – de a remake ezek ellenére a néhány tradicionális thai technikát felvillantó látványos harci koreográfiájának és Van Damme-nak köszönhetően összességében nem okozott csalódást, persze az elvárásokat megfelelő szintre állítva. Mert a nosztalgiával és a fiatalsággal úgysem veheti fel semmi a versenyt.

Garael

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Noctis: Genesis Corrupted (2016)

13231172_1136587303072081_1765219387_n.jpg

Kiadó:
Nail Records

Honlapok:
www.noctisband.hu
facebook.com/pages/Noctis

Most, hogy többször is meghallgattam a lemezt és visszanéztem az oldalunkon korábban már közzétett videót, elolvastam a hozzászólásokat, megállapítom, hogy bár két év alatt sok víz lefolyt a Dunán, kb. ott tartunk, mint akkor, azaz, egy helyben topogunk. Ez itt most királyi többes, mert azt gondolom, hogy minden adott, hogy zenekar és mi szerkesztők eggyé válhassunk (Gari, ne kombinálj, máris javítom!), – illetve sorsközösséget vállaljunk. A Noctis ugyanis kicsit mindannyiunké. Tartuffe lelkét a zenekar tetten érhető progresszív megközelítése, Gariét az európai íz, enyémet a finom neoklasszicizmus, Mádi Norbiét pedig a hangszeres magabiztosság fogja melengetni.

És a gondok mégis konstans jelen vannak. Mit rontott el a zenekar? Azt hiszem semmit. A gondokról a zenekar nem tehet, nem nagyon tehet. Sőt, a zenekar mindent megtett a maga részéről. Összehoztak egy lemezt, ami hihetetlen nagy munka és áldozat, még ha szívből is csinálják, amit itt elvitatni értelmetlen lenne. Ebből pedig szinte szükségszerűen következik az is, hogy zeneileg sem lettek rosszabbak. És itt jön a mondandóm lényege: bár friss az anyag, ne kiabáljuk el, nekem valami azt súgja, hogy most sem fogják azt az elismerést megkapni, amit megérdemelnek. Sőt azt gondolom, hogy a kritika utáni hozzászólások tartalmilag majd megegyeznek a videó alatti hozzászólásokkal. Azaz majd sokan gratulálnak a nemzetközi színvonalhoz, a zenekar pedig köszöni nagyon, de elmondják azt is, hogy alig van lehetőség a bemutatkozásra, és továbbra is szélmalomharcot vívnak.

Nem lenne igaz, ha azt állítanám, stílusában kiemelkedő a Noctis, mert nem az. Mind énekben, mind hangszeres játékban egy megbízható, egyenletesen magas színvonal jellemzi a zenekart, de aki ismeri a színteret, az pontosan tudja, hogy már önmagában ez a tény minden elismerést megérdemel. Itt is hosszú évek, de nyugodtan mondhatom, évtizedek próbatermi rutinja, gyakorlással eltöltött temérdek idő hallatszik minden egyes dalból, de rétegműfaj ez, ne kerülgessük, ki kell mondani, ahol az olyan gigászok, mint a Symphony X is csak hosszú-hosszú évek után álmodhattak headliner klub(!)turnéról. Tényleg nem gondolom, hogy a zenekar ennél sokkal többet megtehetne a maga részéről. Szerethető, jó dalokat írtak, ahol a már két éve klipesített “Veil Of Lies” sem lóg ki a sorból, akinek ez bejött, a lemezt is szeretni fogja.

Ha mindenképpen kritikát akarok megfogalmazni, akkor talán annyit mondhatok, hogy többszöri meghallgatás után nekem kicsit homogénné válik az anyag. Ahogy már erre fentebb utaltam, színvonalban egyenletesen erős dalok követik egymást, folyamatosan hallgattatva magukat, de ahogy nem érzek mélypontot, úgy sajnos, igazán mindent vivő magasságot sem. Nem lehetetlen pedig ebben a stílusban is megírni akár a maguk “Of Sins And Shadows”-át. Talán, ha a kórusokra, közösen énekelt refréntémákra egy kicsit jobban ráfeküdne a zenekar, nem válna kárukra, bár lehet, hogy csak én támasztok irreális elvárásokat. Ettől függetlenül a “Genesis Corrupted” önmagában is a magyar metal elmúlt évének legjobb megjelenései közé tartozik.

Túrisas

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!

Them: Sweet Hollow (2016)

them_sweet_h.jpg

Kiadó:
Empire Records

Honlap:
www.them6.bandcamp.com

Tudom, tudom, hogy King Diamond és valamikori csapata, a Mercyful Fate a heavy metal egyik hivatkozási alapja, olyan “szent tehén”, amit kritizálni lehet, de nem tanácsos. Elismerem, az tényleg bravúr, hogy az énekes mindezt egy olyan előadásmóddal – és talán zenei stílussal – érte el, ami a maga extremitásával kilóg a klasszikus, vagy progresszív metal komfort-zónájából, és a mester hangjához hosszú távon, ha nem rajongó szemszögéből vizsgálom a dolgokat, idegek kellenek. Én pedig nem vagyok rajongó, annak ellenére, hogy King életművében vannak olyan részek, elemek, amiket elbűvölve hallgatok, és hát az MF gitáros szekciójának munkáját legszívesebben én is a metal aranykönyvének oldalaira karcolnám be. (Az MF és a King Diamond lemezek eltéréseibe nem szeretném mélyebben beleásni magam, talán elég annyi, hogy az együttes zenei világa – elsősorban a gitárosok komplex ritmusai miatt – progresszívabbnak hat, míg a szólólemezek talán könnyebben emészthetőbbek, és értelemszerűen vokál-centrikusabbak.)

King – jóllehet a sztoriaji horror-szempontból elcsépelt klisék – mesterien érti a hangulatteremtés módját, ami a felhasznált zenei és vokális eszköztárral valóban borzongatóvá tudja tenni elmesélt történeteit, és az elmesélés módja, a teátrális, néha a gótikus regények két évszázad előtti szellemiségét felidéző performansz – mert King nem csak elénekli a dalokat, át is lényegül hozzájuk, amit akár még művészinek is tekinthetünk  –  valóban elismerésre méltó, illetve azon is túlnyúló: iskolateremtő. King a Black Sabbathoz hasonlóan számtalan stílus ihlető kiindulópontja lett, és kíváncsi lennék rá, hogy arra, aki ma ismerkedik meg Diamond munkásságával, a számtalan, King (nem Stephen!) műveit apróra elemző csapat és album fényében legalább megközelítően úgy hatnak-e a valamikori etalonnak számító művek, mint a korabeli hallgatóságra. Persze az esetleges negatív válasz – ahol a kérdés puszta teória – nem von le semmit a klasszikusság értékéből, én azok pártján állok, akik szerint egy albumot a maga korának viszonyaihoz mérten kell értékelni.

Diamond “szelleme” tehát most is ott lebeg a színtér felett – amit a beígért új album még fel is erősít – de addig is itt van a Them nevű, tribute, vagy feldolgozáscsapatnak indult együttes első lemeze, amely megpróbálkozott a lovecrafti űr betöltésével. A zenekar nem kispályásokból áll: a Lanfear billentyűse és gitárosa mellett Mike Lepond játszik basszusgitáron, és jóllehet, a siker kulcsfaktoraként felfogható énekesről, Klaus Konigről még sosem hallottam, teljesítménye minden olyan igényt kielégít, ami elűzi a pótlékok utóízes kellemetlenségét.  Most persze adja magát az összehasonlítás a szintén a múlt évben megjelent Denner-Shermann lemezzel, amin a két kultikus gitáros a Cage-ből kieresztett Sean Pennel próbálta Kinget pótolni – véleményem szerint sikertelenül. Hiába voltak meg meg a duóra jellemző komplex ritmusok, Penn képtelennek bizonyult az okkult hatású, de tulajdonképpen dallamos témák prezentálására – ez rá az anyacsapatban is jellemző, – itt pedig egyenesen unalmassá tette a végeredményt, ahol Sean sikolyaival atmoszféra helyett olyan fémkörnyezetet teremtett, amiben minden szögletes és éles, de semmiképp sem nyomasztó, vagy plasztikus.

A “Sweet Hollow”-nál – legalábbis az album első felén – mindezzel nincsen gond, a filmszerű be- és átvezetők, a riffekhez társított dallamok, a szövegi koncepció és a hangzás megfelelően hideglelős borzongatással idézik fel a példakép világát. (A klippel megtámogatott “Dead Of Night” a maga gótikus dallamaival talán a csúcspont.) Konig – bár az átlényegülés igazából neki sem sikerül – thrash zenei múltja ellenére meglepően édes melódiákkal szolgál, ráadásul ilyenkor az extrém vokalizálást háttérbe tolva “rendes”, meleg tónusú énekhangon, ami természetesen igencsak megkönnyíti a befogadást.

A lemez második felére azonban valahogy elfogynak az ötletek, és a hangulatteremtésből úgy szökik meg a muzikalitás, mint haladó zombi a hullaházból, így hiába az instrumentális szekció – különösen a dobos – igyekezete, a darálással egybekötött kántálás nem hozza azt az áttörést, amire egyébként képesek lennének a zenészek. A progresszív ritmusváltások nem tudják pótolni a lényegi dallamformálást, és hiába a hangulat fenntartására tett igyekezet, a szerzemények a replikáns keret ellenére nem töltődnek fel megfelelő tartalommal. Sajnálom, hogy nem tartott ki végig ugyanolyan színvonalon a kezdeti ötletes King-idézés, mert szívesen kukkantottam bele a csapat által ásott gödörbe, kár hogy annak mélyén a rémisztő titkok helyett csak a valóságot találtam. Ez pedig King világában kevés, még akkor is, ha a valóság néha szörnyűbb dolgokat produkál, mint akármelyik rémmese.

Garael

Megosztom Facebookon!
Megosztom Twitteren!
Megosztom Tumblren!