Fémforgács
2020 december 11-én jelent meg a finn heavy/speed metalos Satan’s Fall bemutatkozó lemeze Final Day címmel, már akkor eléggé felkeltette az érdeklődésemet a banda, amit az albumkritikában/ajánlóban ki is fejtettem – és azóta is követem őket. A lemez megjelenése után ugyan volt valamennyi koncertje a bandának, de sajnos nem olyan sok és Magyarországra sem jutottak még el, pedig szívesen megnézném őket élőben. Majdnem pontosan három év elteltével, idén november 3-án azonban napvilágot látott a második sorlemezük, amely gyakorlatilag ott folytatja, ahol elődje abbahagyta: főként lendületes, jóféle dallamokkal operáló, minőségi heavy/speed metalt hallhatunk a Destination Destruction 8 (+2 feldolgozás bónusz) tételében. Újfent el lehet mondani azt is, hogy nekem elsődlegesen német bandák ugranak be a számok hallgatása közben, mintsem egy Judas Priest vagy éppen Mercyful Fate (most a Mester klasszikus dalától elvonatkoztatva) – ahogy azt a Metal Archives-on lehet olvasni a bandához hasonló előadók említésénél.
Az első lemezről több kedvencem is van: Madness (Finds a Way), Forever Blind, There Will Be Blood vagy épp a They Come Alive. Sokadik hallgatáson vagyok túl a második lemezzel is és bizony itt is vannak remekbe szabott melódiák, lendületes, pörgős dallamok és karcos, jó ének. Elég csak a nyitó Lead the Way-re gondolni, ami olyan gitárszólót is tartalmaz, hogy az valami zseni. A Swines for Slaughter jellegű dalokat szeretem talán a legjobban az ilyen típusú kiadványokon – lendületes, remek bridge résszel, majd pedig irdatlanul fülbemászó refrénnel és természetesen az elmaradhatatlan, tökéletes gitárszólóval. A gyors, pörgős számok mellett persze egyáltalán nem vetem meg a lassú/lassabb tételeket sem – sőt, így a következő, 6 perces Monster’s Ball is hamar az egyik kedvenc dalom lett az albumról – az már csak számomra plusz izgalmas adalék, hogy a TNA Impact Wrestling pankrációs szervezetnél az egyik kedvenc meccstípusom mindig is a Monster’s Ball volt, amit az egyik kedvenc pankrátorom, „The Monster” Abyss vezetett be és tett híressé. Nagyon szép, lassabb, szinte már balladaszerű szám, aminek a szövege szépen illeszkedik a lemezcímhez.
Mindenképp érdemes kiemelni az ugyancsak zseniális dallamváltásokat tartalmazó No Gods, No Masters nótát (aminek címe láttán egyből beugrott a szintén baromi jó Arch Enemy dal), aminek a dalszövege elgondolkodtató, különösen a benne található Denis Diderot versrészlet miatt – hidegrázós szám. Az utolsó, Dark Star közepesen hömpölygős dalának utolsó kb. fél percét olyan szinten nem vártam zeneileg, hogy nem is nagyon tudom hova tenni azt a durva begyorsulást, illetve a szám hirtelen elvágását. Mindenesetre eléggé tetszetős ez is, csak így ez a hipp-hopp vége lett a lemeznek befejezés kicsit furcsa nekem. A két bónuszdalt kerestem sok helyen, de sajnos eddig nem leltem fel (csak a CD kiadáson van rajta, de ezek is fel szoktak kerülni Spotify-ra, Bandcampre vagy Youtube-ra, de most sehol sincs fent), pedig a Power Rangers főcímdalát igencsak meghallgattam volna, de a Marien-Hof pop/rock dal metalosított változatát is – remélhetőleg idővel erre is sor kerül.
Miika Kokko énekes hangja nagyon passzol a zenéhez, hol karcosabb, hol bitang jól támogatják a vokálok a refrénes, bridge-es részeknél. A zenészek teljesítményére sem lehet egy fikarcnyi panasz sem, a gitárszólók, gitártémák, és az alapot szolgáltató basszusgitár és dobok is remek összhangban vannak végig. A hangzás is legalább olyan jó, mint az első lemezen, ha nem jobb. A borító hasonló az első lemez szépen kidolgozott coverjéhez, mint ahogy a dalszövegek is.
A Satan’s Fall a második lemezével sem adta alább a lendületet, minőséget a bemutatkozáshoz képest, nekem kb. ugyanúgy tetszik ez a lemez is, mint a debüt. Továbbra is tudom ajánlani mindenkinek, aki szereti a germán alapokon nyugvó heavy/speed metalt és közben nem zavarja, hogy egy skandináv banda játssza.
