Hard Rock Magazin
Ettől az évtől kezdve egy metálzene-rajongó onnan veszi észre, hogy elmúlt a nyár, hogy visszaépítik a Barba Negra Red sátrának hátsó falait. Az ősz beálltával viszont eljött a komorabb műfajok hajnala is egyben, így a zene hangulatát az időjárási körülmények is segítik beszippantani. Ez a szürke vasárnap délután jó táptalaja lett a ránk váró bánatáradatnak is, amit a brit Paradise Lost és az ír Primordial hozott magával. A csomag tartalma volt még a Harakiri For The Sky és az Omnium Gatherum, akik próbálták színesíteni az estét és megteríteni a két főattrakciónak.
Kezdem a legrosszabbal. A Barba Negra híres a koncertek utáni kommentháborúról, hogy éppen katasztrofális vagy csak szimplán rossz volt a hangzása az adott bulinak. Én nem szoktam ezen rugózni, mert általában a keverő környékén azért élvezhető szokott lenni, de most nem tudok szó nélkül elmenni az ügy mellett. Sajnos most ki kell jelentenem, hogy soha életemben nem voltam még hangzás szempontjából ennyire értékelhetetlen koncerten, és itt most nemcsak az előzenekarokról beszélek, akik rendre megkapják azt a megtiszteltetést, hogy alulkeverik őket. Ezen a fesztiválon egységesen mindenki szörnyen szólalt meg. Persze lehet ezt fogni a helyszínre, de ha csak azzal lenne a baj, akkor nem tudott volna megdörrenni kifogástalan minőségben a Cannibal Corpse, az Accept vagy a Gojira néhány héttel vagy hónappal korábban. De nézzük a produkciókat!
Az osztrák Harakiri For The Sky ugyan maradéktalanul nem állított még maga mellé a lemezeivel, de kíváncsi voltam, mit nyújtanak élőben. Az általuk képviselt, öngyilkos hajlamokkal átszőtt post-black metalt, mint műfajt bírom, ezért vártam, hátha képesek lesznek lenyűgözni.
A zenei részbe nem tudok belekötni, de én nagyon gyorsan végrehajtanék egy énekescserét a bandában. Michael V. Wahntraum minden tőle telhetőt megtett, hogy elrontsa a produkciót. Szerintem az egysíkú, elképzelés nélküli rikácsolása abszolút nem illik az amúgy hangulatos, remek témákból építkező zenei alapra.
Értem, hogy a gitáros Matthias Sollakkal egyetemben ők alkotják a zenekar magját, de ezen mindenképpen változtatni kellene hosszú távon. Miatta nem tudtam élvezni sajnos a közel egyórás szettjüket.
Az Omnium Gatherum igazi kakukktojás volt az estén lendülettel teli, dallamos zenéjével. A finnek melodikus death metalnak nevezik magukat, amelyet szintetizátorral színesítenek. Nekem a Children Of Bodom és a Dark Tranquilliy neve ugrott be legtöbbször, amit valószínűleg élveztem volna, még úgy is, hogy nem ismerem behatóan a lemezeiket.
Sajnos ők lettek a vesztesei az estének, mert náluk volt a legrosszabb a hangkép. Csúnyán fogalmazva: a gitárosokat láttam a színpadon, láttam, hogy mindent beleadnak, de hallani nem hallottam őket, csak a gitárszólóknál. Ezáltal számomra végig élvezhetetlen volt a produkció, de ez nem a zenészeket és a zenekart minősíti.
Idegen volt nekik ez a közeg, Ők lógtak ki legjobban a programból, de lendületes zenéjükkel remek színt hoztak volna az estébe. Éppen ezért nagyon sajnálom, hogy a technika elbánt velük, és remélem, hogy lesz még hozzájuk szerencsém jobb körülmények között! Az egész koncertjük alatt csak fohászkodtam a mindenhatóhoz, hogy legalább a két főbanda szólaljon meg valamennyire.
Az első főattrakció az ír Primordial volt. A zenéjük rendkívül sötét, nyomasztó, monoton és egyedi hangulatú, ami nem könnyíti meg a hallgató dolgát, ha be akarja fogadni. Nekem is kell egy bizonyos hangulat ahhoz, hogy élvezni tudjam, de amikor a megfelelő pillanatban kap el, akkor valami egészen elképesztő élményben van részem.
Alan “Nemtheanga” Averill énekes nemcsak a zenekar motorja, de az egész műfaj egyik legkülönlegesebb és legkarizmatikusibb frontembere. Minden porcikájával átéli és zsigerből adja elő a dalokat. Arcmimikájával és mozdulataival teljes transzba képes ejteni az arra fogékony közönséget.
Ebből a szempontból nagyon sajnálom, hogy a zenészek csak hátulról voltak megvilágítva, így csak sziluetteket lehetett látni belőlük. Az atmoszférának ugyan jót tett, de ha egyszer-egyszer megvilágították volna a bandát, az tudta volna még emelni a koncert hangulatát.
Az idő rövidsége és a dalok hossza miatt csak hét dalt tudtak előadni, amelyből kettőt a nemrégiben megjelent ’How It Ends’ című legújabb korongról hallhattunk, a maradék öt dalt pedig a koncertkedvencekből állították össze.
A színpadi jelenlétükön látszott, hogy rutinos bandáról van szó és ezalatt a rövid játékidő alatt is játszva képesek voltak átadni a zenéjük hangulatát. Magasan ők szólaltak meg a legjobban, így nagyon rosszul érintett, hogy ilyen hamar és hirtelen el kellett búcsúzniuk a színpadtól. Remélhetőleg hamarosan önálló turnéval térnek hozzánk vissza, ahol nagyobb dózisban kapunk majd belőlük!
As Rome Burns / How It Ends / To Hell Or The Hangman / The Coffin Ships / Victory Has 1000 Fathers, Defeat Is An Orphan / Lain With The Wolf / Empire Falls
Egy rövid átszerelés után a brit Paradise Lost következett, akik életem egyik legmeghatározóbb zenekara. Az éppen 30 éves ’Icon’ albummal ismertem meg a bandát. Azt a pillanatot sohasem fogom elfelejteni, amikor elindult az Embers Fire. Csak feküdtem a szobám padlóján és teljesen elkápráztatott a hangulat és a számomra mai napig etalon gitárhangzás. Megkockáztatom, hogy ez az album életem egyik legtöbbet hallgatott lemeze. (Félek is egy kicsit az októberben megjelenő, újra rögzített verziótól.)
Az elsőként felcsendült Enchantment billentyűs felvezetése az első pillanattól lázba hozott és már ekkor sejtettem, hogy itt ma egy kisebb slágerparádét fogunk hallani. A program többnyire a középkorszakos és az újjáéledés utáni időszakból lett összeválogatva, azok legjobban sikerült dalai alkották a menüt.
A legrégebbi dal természetesen az As I Die volt, amelyből – mint ahogy az este elhangzott dalok mindegyikéből – sajnos Nick Holmes kispórolta a hörgést. Ezen felül is enerváltnak tűnt. Sohasem volt egy szószátyár frontember, de most még önmagához képest is visszafogott volt.
A többiek hozták a szokásos színpadi jelenlétüket. Aaron Aedy gumiember módjára rugózott, és Greg Mackintosh is elmélyült élvezettel tolta végig a bulit.
Aki volt már Paradise Lost-koncerten, az tapasztalatból tudja, hogy nagyon zsákbamacska, hogy éppen milyen formában vannak. Természetesen itt a legnagyobb teher Nick Holmes énekesre hárul, mert az ő teljesítménye tudja legjobban befolyásolni a koncert minőségét. Szerencsére most egészen jó formában volt, és az, hogy most a remek dalok ellenére nem tudtak maximumot nyújtani, nem rajtuk múlt. Sajnos itt is a hangzás tette tönkre az élményt, mert a visszhangos, éles és fülsiketítően hangos keverés a végletekig pusztította a dobhártyáimat.
Persze számomra a bemutatott tizenkét dal is nagyon kevés volt, de amellett el tudnék menni szó nélkül, ha szépen szólalt volna meg a produkció. Nagyon sajnálom, mert olyan dalokkal, mint a megjelenésekor nagy riadalmat keltő, ám azóta pedig már klasszikussá vált One Second, vagy a sziklaomlás erejével ránk zúduló Embers Fire, a Hallowed Land vagy a rendkívül nyomasztó Faith Divides Us – Death Unties Us, nem nagyon lehet mellényúlni.
Összességében tehát csalódás volt az este, kellett is pár nap, amíg leülepedett az „élmény”. Erről legkevésbé a zenekarok tehetnek, sajnos a technika ördöge nem volt rest tönkretenni ezt a borúsra ítélt vasárnap estét. Ennek ellenére bízom abban, hogy az ’Icon 30’ turné eléri hazánkat és egy ettől sokkal hosszabb programmal tudjuk majd megünnepelni egy műalkotás jubileumát!
Enchantment / Forsaken / Faith Divides Us – Death Unties Us / Requiem / One Second / Hallowed Land / The Enemy / No Hope In Sight / Embers Fire /// Say Just Words / Ghosts
Szöveg: Losi
Fotók: TT (Török Tamás)
Köszönet a H-Musicnak!
