Dionysos Rising
Kiadó:
Atomic Fire
Honlap:
www.primalfear.de
facebook.com/PrimalFearOfficial
Code Red, Code Red! Nyugi, nem kell az öreg iszapszemű rájáknak a szívükhöz kapni – megtette azt helyettük szegény Matt Sinner, aki nem régen sajnálatos módon infarktuson esett át, de szerencsére azóta már jól van – nincs végveszélyben a Primal Fear legénysége, sőt, ha metaforázunk egyet, akkor bizony inkább a csapat az, amely olyan rifftorpedókkal bombázta meg az arra érdemes fantábort, amitől a heveny évtizedes headbangeléstől megfáradt rajongó is azonnal fővetéssel tiszteleg.
Nos igen, azt senki sem vitatja, hogy a nemzetközi brigád fő hajtóereje – szíve – Sinner, de ott, ahol a gitárokat Alex Beyrodt és Magnus Karlsson veszi a kezébe, baj nem lehet, hiszen a két instrumentalista korábbi együtteseikben már bebizonyították: hogy ha kell, dalszerzésben is tízdanos mesterként mutatják be a heavy metal formagyakorlatait.
Az eredményt hallva a kiadóváltás nem meg-, hanem felrázta a fiúkat, bár tespedésről esetükben botorság lenne beszélni – eme, a Judas Priest örökségéből származó stílust öregurasan csak maga a Judas Priest játszhatja büntetlenül, a félig-meddig epigonoknak ezt a luxust nem szabad megengedniük, még akkor sem, ha a szupergrup státuszt talán még a mestereknél is jobban kiérdemlik. (Még akkor is, ha a német szellem militáris, kissé merev volta, ha nem is kardinális, de jól észrevehető különbséget teremt a jó öreg brit hagyományokhoz képest.)
Úgy gondolom, rossz krimiíró módjára le is lőttem a poént: igen, az album remekül sikerült, még úgy is, hogy inkább mutat a kezdetek szikárabb megközelítésére, mint a nekem oly kedves, epikusabb irányvonalra, de oda se neki, a germán csizmatalpak inkább itt dörögjenek, mint a gyakorlótéren.
Aki tehát kíváncsi, egyben türelmetlen, az nyugodtan hallgassa meg az album nyitó szerzeményét, a felhangzó, a Judas Priest örökségéből kinövő, ám annál modernebb riffelde, valamint az arra ráterülő dallam úgy vágja fülön a hallgatót, akár a fénykorában bokszoló Tyson az ellenfelei orrát. Scheepers annak idején nem hiába pályázott a papok énekesének megüresedett helyére, és bár mostanában hajlamos ripacskodni – vagy acsarkodni, kinek mi tetszik – , Sinnernek sikerült kordában tartania a gyúrástól vokális agresszióba izmozó dalnokot, úgyhogy ezen a fronton nem lehet kifogást találni, bezzeg a többin….sem.
A kezdeti sprint után aztán jöhet a jó öreg málházás: a "Deep In The Night" a beszteroidozott Acceptet juttathatja az eszünkbe, bár a hangulati játszadozás csempész annyi játékosságot a dallamokba, hogy ne kelljen merev dobhártyával védekezni a militáris monotónia ellen.
Persze vannak kedvencek is, melyek természetesen szubjektíve azok, a "Cancel Culture" már a címében is jelzi, hogy itt aztán már szó sincs játszadozásról, a jó öreg speed metal, és a kissé sörszagú dallam végre felvillantja azt az "epikát", amiben egyébként olyan jó a banda. Ezt a vonalat erősíti a "Their Gods Have Failed", ami egy klasszikus zenei riffet gyúr át ötletes módon maivá, engem kissé a valamikori Stormwitch "Dorian Grey" című instrumentális tételét juttatja az eszembe, a refrén pedig olyan, amitől a himnuszgyártó iparosok azonnal ihletet kaphatnak.
A nyugisabb perceknek aztán innentől vége, és jön a jól bevált darálás: Kotta kolléga minden bizonnyal elérzékenyülve hallgathatja a "Raged By Pain" csordavokálos, szinte thrashbe forduló durvulatát, amibe még némi törzsi dobolás is belefér, most mondjátok, sülhet ki ebből rossz is? Hát persze, csak nem itt és most.
A zenészekről meg mit írjak, amit már kollégáim nem írtak le százszor? Beyrodt és Karlsson párosa technikailag bizony bőven felveszi a versenyt a példakép legendás ikergitáros tagjaival, Sinner pedig igazi karmester, aki mindig tudja, mit miért csinál. A végére aztán mi maradhat? Ja, igen. A Code Rednek vége, jöhet a Code Green, már ami a sikert hivatott kihirdetni, még akkor is, ha az eredetiség úgy hiányzik a bandából, mint Piroskából az éleslátás.
Garael