Fémforgács
Egy régi közmondás szerint a gyertya másnak szolgál, miközben önmagát emészti. Ha pedig nagy lánggal ég, gyorsan el is fogy. Ezeket a bölcsességeket nemcsak a hétköznapi életben tudjuk értelmezni, de a zenében is találunk rá számtalan példát. Heti rendszerességgel megjelenő sorozatunkban olyan zenekarok albumait mutatjuk be nektek, melyek egyetlen lemezzel váltak kedvenccé, kultikussá, majd el is tűntek a világ szeme elől. Stílustól, szerzőtől függetlenül kutattuk fel az underground elveszett egylemezes bandáit, akiknek visszatérésére nem sok esélyt látunk… „Egylemezesek” sorozatunkat vasárnaponként hozzuk el nektek!
A napokban fogtam magamat és felültem az úgynevezett “hype” vonatra: megtekintettem a Nosferatu modern feldolgozását. Első körben azzal vonzott magához az alkotás, hogy az igencsak ritka gótikus horror műfajban utazik, amit nagyon kedvelek. A zseniális látványvilágon túl azonban az újabb vámpír-rókabőr vegyes érzelmeket keltett bennem, ugyanakkor eszembe juttatott egy jó kis lemezt, amit be lehet tolni a sorozatba és jól passzolna egy ilyen filmhez, ha nem is soundtrack gyanánt, de hangulatban bizonyosan. Ez nem más, mint a 90-es évek norvég színterének egy igencsak elfeledett, mellőzött gyöngyszeme, a Serenades In Blood Minor. Az elkövetői a Carpathian Full Moon nevű banda, akik elsők között vegyítették a fekete fémet a doom metallal, annak egészen kézzel fogható, hagyományos mivoltát is megőrizve. Újító szándékuk lehetett talán eltűnésük, sikertelenségük oka is, hiszen elképzeléseik nehezen illeszkedtek a klasszikus norvég black metal sablonokba – a tradicionális tremolo-riffek és blastbeatek mellett bőségesen adagoltak gótikus elemeket, finom billentyűs betéteket és néhol kifejezetten teátrális megoldásokat is. Az 1994-ben megjelent anyag underground körökben ugyan sikert aratott mocskos, nyers esztétikájának köszönhetően, mivel sikeresen ragadta meg a fantáziát és vitt magával egy örök éjszakába burkolózott vidék elátkozott, véráztatta, ódon kastélyába, de folytatása már nem érkezett.
A zenekar gyökerei egészen a 80-as évek végéig nyúlnak vissza, amikor a fiatalok alkotta, demós korában megrekedt Balvaz zenekar romjain megszületett az azonnal sötétebb vizekre utazó Pendulum, amiből végül 1992-ben vált Carpathian Full Moon. A stíluskeveredés viszont nem biztos, hogy tudatos volt, elnézve a öt fős brigád hátterét szinte egyértelmű volt, hogy mit kell játszaniuk. Black, death, doom csapatok sorakoznak fel majd minden zenésznél, legyen szó előéletről, párhuzamos projektről, vagy későbbi csapatokról. A lemez hallgatása közben is lehetne érdemi vitát lebonyolítani annak műfaji hovatartozásáról, mert ugyan a témavilág és a misztikum, valamint a vokál megfelel a black metallal társítható elképzeléseinknek, a kézzel foghatóbb témák, valamint a heavy metal ihletésű gitárszólók és dallamok azonban ezek szerves ellentétét képezhetik a fejünkben. Azért fogalmazok így, mert a valóságban a srácok ezt az egyveleget teljesen zökkenőmentesen, már-már teljes természetességgel hozzák le nekünk, ahogy egy laikus számára bonyolult tervrajzból válik elérhetővé egy mezei lakóház.
Ez az egység, massza jelleg ugyanakkor negatív hatással is bír: a közel 50 perces játékidő során nem sok meglepetéssel, változatossággal találkozunk. Az alaphangulat nagyszerű, a tételek önmagukban kimondottan szórakoztatók, a végére, főleg a lemez második felére elkezdik ismételni saját magukat. Ettől függetlenül egy igazán méltatlanul elfelejtett zenekar és projekt, amivel kapcsolatban mindig az az érzésem támad, hogy valami igazán jónak lehetett volna az első lépcsőfoka. Ha szívesen barangolnátok egy kicsit egy ködös, vadregényes erdőségben, ahol nagy eséllyel belefuttok valami okkultista szekta világpusztító tevekkel egybekötött rituáléjába, akkor mindenképp adjatok egy esélyt az anyagnak.
