rattlead.hu
Emlékszem, 2022-ben csak úgy kíváncsiságból töltöttem le egy épp debütáló amerikai power banda kislemezét a ruszki boltból. A nevük Prehistoria volt, az 5 számos kislemez pedig úthengerként gázolt el. A Cursed Lands minden dala hibátlan volt, karakteres, erős nótákkal, kíméletlen, lendületes US power metal műfajban. Olyan nevek ugrottak be, amikor hallgattam, mint a Helstar, a Nevermore, a James Rivera fémjelezte Destiny’s End, vagy a szigorú korszakos Vicious Rumors, kb a Something Bunring album tájékáról.
Nagyon sokat hallgattam a kislemezt és hallgatom a mai napig is. Így aztán nagyon fellelkesültem, hogy az indianai srácok 2025-ben végre kiadják első teljes értékű nagylemezüket. Az album meg is jelent, én annak rendje módja szerint meg is hallgattam egyszer, kétszer, háromszor és meglepetésemre nem találtam meg azt a mágiát, amelyet a kislemeznél éreztem.
A riffcentrikus US power itt van, a két rutinos, már korábban is együtt zenélő gitárospáros Max Otworth és Shaun Cothron hozza, mit kell. A baljós intro után berobbanó Rise szögelése, szaggatott riffjei és kegyetlen dobtémái nem hagynak kétséget afelől, hogy a csapat komoly munkát fektetett ebbe az albumba. Alonso Donoso, becenevén Zo, igazán jól hozza a rekesztős, magas hangfekvésű tipikus amerikai power torkot, szóval minden olyan, amilyennek lennie kell. Azonban a dalok valahogy most nem találtak meg annyira, mint a kislemez hallgatásakor. Persze minél többször játszom le a komplett albumot, annál több finomság, kapaszkodó ragad meg bennem. De közel sem annyi, mint szeretném.
Ez a komplexitás, és dalírói karakter persze jellemző sok US power bandára, de az első igazán megjegyezhető momemtum az Obsidian Gateweays refrénje, azonnal üdítően hatott a lelkemre. Persze a dobos Cody Johns ebben a dalban is legyalogol a Balatonig meg vissza, olyan szorzópedál orgiát tart, de ez a dal már adott egy kis hitet 
Ha a Prehistoria jut eszembe, az biztos, hogy ezután is a debüt kislemezt fogom etalonnak tartani, de azt kell mondjam, a nagylemez is bátran ajánlható a műfaj szerelmeseinek. Nem mindennap potyognak az égből az ilyen míves amcsi power bandák. Annyit megígérhetek, hogy még sokat hallgatom én is a Cryptic Halo-t, hiszen ez egy olyan lemez, mely nem adja könnyen magát, komplex dalait sokszor meg lehet és kell hallgatni, ahhoz, hogy igazán beépüljön a hallójáratokba. Olyan pontszámot adtam rá, melyet Reaper kolléga biztosan nem tud majd megjeleníteni a kis pentagramjain, de ha már nekem nincs könnyű dolgom ezzel a lemezzel, hát neki se legyen
