rattlead.hu
Szerkesztőségünk berkein belül kétségtelenül Buga B a Blind Guardian legelkötelezettebb rajongója, ám mivel hozzá nem áll olyan közel ez a ma 30 éves album, nekem jutott a megtisztelő feladat, hogy megemlékezzem róla. Annál is szívesebben teszem ezt, mivel nálam az Imaginations… előkelő helyen szerepel a csapat diszkográfiájában. Az életmű csúcsát az 1990-es Tales from the Twilight World jelenti, a rá két évre megjelent Somewhere Far Beyond után/mellett pedig ez a lemez fér még fel a képzeletbeli dobogóra. Ős Blind Guardian-fan vagyok, ami nem csupán azt jelenti, hogy régóta követem a csapat munkásságát, hanem azt is, hogy csupán az első korszakukat ismerem behatóan; furcsa módon éppen az 1998-as Nightfall in Middle-Earth koncepciózussága távolított el tőlük (Tolkien A Gyűrűk Ura című regénye máig a kedvenc olvasmányom), amelyet követően már nem igazán sikerült visszatalálnom hozzájuk.
Ez a zenekar ötödik stúdióalbuma, és az utolsó olyan anyag, amelyen a frontember még basszusgitározott is; Hansi Kürsch ezt követően már csak az énekre koncentrált, a négyhúros hangszert pedig session-, illetve turnémuzsikusokra bízták.
A ma is alapember Hansi, valamint az ugyancsak a kezdetektől jelen lévő André Olbrich és Marcus Siepen gitárosok mellett itt még Thomas „Thomen” Stauch dobolt, a vokálokba olyan nagy nevek segítettek be, mint az Iron Savior-torok Piet Sielck és a Pretty Maids-énekes Ronnie Atkins, az anyag hangmérnöke, zenei producere pedig a jó nevű Flemming Rasmussen volt, aki olyan bandák anyagainak megszületésénél bábáskodott, mint a Metallica, az Artillery, a Pretty Maids, a Rainbow vagy a Morbid Angel.
Eddig nem tudtam, csak most olvasom, hogy az Imaginations… részben koncept album, amely egy olyan gyerekről szól, aki egy tükrön keresztül egy fantáziavilágba lép át (lásd Lewis Carroll Alice Tükörországban című meseregényét). A többi nóta (The Script for My Requiem, Mordred’s Song) pedig az Arthur-mondakörből meríti témáját.
A Somewhere Far Beyond lecsiszoltsága, közel tökéletessége után az Imaginations from the Other Side egy nyersebb megközelítésű, durvább hangzású album, amelyben a súlyosabb megszólalás és a sebesség mellett a dallamosság és a finom hangszeres megoldások is ugyanúgy ott vannak, mint a BG korábbi lemezein. S bár utólag az olyan dalok mindent elsöprő tempója cseng vissza a fülemben, mint az I’m Alive, a The Script for My Requiem vagy az Another Holy War, az IftOS csaknem olyan változatos anyag, mint elődje, a SFB volt. Először is, a nyitó címadó nóta és az utolsóként elhangzó And the Story Ends is legalább annyira középtempós, mint gyors szerzemény: előbbire a szaggatott tempó, utóbbira az elnyújtott sorok jellemzők. Másrészt, a kilencből három dal is alapvetően lírai hangulatú darab, szerencsére hosszabb-rövidebb időre mindegyik bekeményít, felpörög. Ám ami valamennyi tételre igaz, az az utólag könnyedén visszaidézhető refrén, esetleg vezérdallam. Az Imaginations… viszonylagos keménységével együtt is egy magával ragadó, maga után mély nyomokat hagyó, slágeres anyag.
A hét- és félperces címadó tételt – összetettsége, témahalmozása okán – akár prog metal szerzeményként is definiálhatnánk, ám a Vak Őrzőtől én mindenekelőtt az olyan dallamos, elsöprő erejű nótákat favorizálom, mint az I’m Alive, azért pedig külön piros pont jár nekik, hogy az ilyen dalokat is megfűszerezik néhány pillanatnyi ellágyulással, akusztikus betéttel. Az A Past and Future Secret néhány percnyi pihenőt enged a hallgatónak két száguldozás között, majd érkezik az anyag középső blokkja, amelyben kedvenc dalaim kaptak helyet: a The Script for My Requiem szállítja a lemez szerintem legjobb refrénjét, kórusait, a Mordred’s Song mindenekelőtt szomorkás hangulatával varázsol el, a Born in a Mourning Hallban, amely címével kedvenc BG-nótámat, a Lost in the Twilight Hallt idézi meg, pedig ismét csak a sebességé a főszerep. Utóbbinál külön kiemelném a verzék közötti suttogós-lebegős betéteket, illetve a refrén alatt Stauch cinjátékát.
Annak idején a Bright Eyes volt a lemez első – húzónótának szánt – kislemez dala; nálam az „elmegy” kategóriába tartozik, leginkább még a szám verzék előtti ritmusát tudnám kiemelni, plusz (ami egyébként egyáltalán nem jellemző az anyagra) a billentyűs hangszert is itt tolják a leginkább előtérbe. És ahhoz képest, hogy egyfajta lírai dalról beszélünk, ennek a dalnak is hogy meghajtják a közepét!
Az Another Holy War is a rohanós nóták sorát gyarapítja. Itt ismét meg kell állapítanom, hogy a BG zenéjének szerves, nélkülözhetetlen részét képezi, és a fényét is nagyban emeli a két gitáros vokálozása (amit stúdióban további muzsikusok hangjával támogatnak meg, élőben viszont csupán Olbrich és Siepen énekel Kürsch szövegei alá). Az And the Story Ends kevésbé fényesen csillog, mint az előtte elhangzó szerzemények, de ez sem tölteléknóta, ennek a dalnak is leginkább a komplexitását és egyik ének/vokáltémáját tudnám kiemelni.
A Tales… és a Somewhere… albumok dallamai túlságosan is belém égtek az évek folyamán, éppen ezért ma már kevésbé érzek késztetést arra, hogy újra elővegyem a Blind Guardian két általam legjobbnak tartott anyagát. Az Imaginations… egyelőre megmenekült ettől, számomra máig tud újat mondani, egyre inkább megszilárdítva kiemelkedő pozícióját a BG csaknem négy évtizeden átívelő életművében.
