Fémforgács
Létezik egy bizarr internetes teória, mely a 34-es szabálya fedőnév alatt fut, lényege pedig az, hogy ami egyszer feltűnik az interneten, annak létezik pornós verziója is. Valahol ez az érzés fogott el, amikor megláttam a “horror metal” kifejezést. A legextrémebb metál zsánertől nem áll távol a depressziós, trancsírozós véres téma, ennek ellenére sem egyértelmű a horror metal létjogosultsága, hisz a téma tárgyalását tökéletesen ellátja a fémzene többi műfaja.
Azonban a zsáner létezése mégis több lehet pár reddites kommentnél, ugyanis a horror punk létező műfaj, mely a punk rock, doo-woop, illetve rockabilly elegyéből keltett zenei alapra horror, valamint B-kategóriás sci-fik inspirálta témaválasztást és morbid, véres szövegvilágot pakol. Valahol a horror metal esszenciája is a témaválasztásnál fogható meg, de hogy ne csak a levegőbe beszéljünk, elhoztuk a műfaj egy jeles képviselőjének, a Deathless Legacy „Damnatio Aeterna” címre hallgató lemezét.
Első benyomásra nem volt kifejezetten rossz, erőteres szintetizátor játék, kissé gótikus hangulat, emelkedett kórusok nyakon öntve jókora adag teatralitással. Ezzel jelentkezik be a címadó dal, mely folytatódik a Miseria c. számmal. A Get on Your Knees még egy izgalmas, grandiózus szintiszólót is tartogat a hallgatónak, hogy aztán a negyedik, Communion címre keresztelt szerzemény ráébressze az embert, hogy itt az összes szám egy kaptafára megy. Amikor egy 11 számot tartalmazó korong a negyedik dalnál elveszíti a hallgatót, ott érezhetően probléma van. A Deathless Legacy számai túl hosszúak, sem nem elég érdekesek, sem nem elég fülbemászóak ahhoz, ami indokolná az egyenként 5-6 perces hosszt. A hallgató a felüknél szíve szerint tovább kapcsolna. (Kritika írásakor ez sajnos nem opció.)
A Damnatio Aeterna okkult témát pécézett ki magának, ami sajnos egyáltalán nem áll jól a zenekarnak, de nem is aknázza ki a benne rejlő potenciált, miközben teljesen komolyan vehetetlen a koncepció. Hangulatában legfeljebb szofisztikált beszélgetős halloween bulikon tudnám háttérzajnak elképzelni. Ehhez képest sikerült egy olyan lemezborítót választaniuk, ami könnyen megtévesztheti a metál sötétebb bugyrainak kedvelőit.
Létezik az a fogalom, hogy bűnös élvezet, de sajnos a Deathless Legacy jelen korongja ebben is elvérzik, ugyanis hiányzik belőle az a szenvtelenség, ami ehhez szükséges volna. Nem a sötét, lélekbemarkoló zenei témákat, valamint a brutális zúzást kérem itt számon, hisz a metál műfajának is létezik olyan szeglete, ami kevésbé zúzós, de mégis teljesen élvezhető. Azért pozitívumok is voltak itt a muzsikát illetően, mert az elismerendő, hogy az énekesnő Steva Deathless rekedtes hangja szuperül szól, valamint a korábban már említett szintetizátorjátékra sem lehet panasz (utóbbi Alex van Eden munkáját dícséri). Van itt még néhány jól hangzó gitártéma, valamint meg kell hagyni, a Mother of God intrója jól el lett találva. Azonban ezek sem mentik meg a Damnatio Aeterna lemezt az egysíkúságtól.
Az underground metálzene némely bugyrai olyan mélyen vannak, hogy szinte kibukkannak a világ másik felén. Létezésüket ugyan mindenki megkérdőjelezi de mégis tényként kezeli. Ebbe a kategóriába sorolható a horror metal, ami a Deathless Legacy esetében inkább horrorfilm tematikájú heavy metal és a műfajnak léteznek élvezhetőbb képviselői.
A lemez összességében tehát nem különösen nagy eresztés, elnyújtott, néhol kicsit művi, és nem aknázza ki a benne rejlő potenciált, tipikus egyszer végighallgatós dalcsokor. Arra viszont mindenképpen jó, hogy péntek este egy pofa sör mellett elújságoljuk a haveroknak, hogy hallgattunk már horror metalt.
