Dionysos Rising
Kiadó:
Frontiers Records
Holnap:
facebook.com/mantricmomentum
Bár sokan az amerikai power metalt – nomen est omen – tartják az extrém stílusok mellett leginkább az erő felkent zenei kifejezésmódjának, az északi csapatok a maguk különleges atmoszféra teremtésükkel és a kultúrájukból adódó, a zord természeti környezetből táplálkozó másfajta eszköztárral képesek a rendíthetetlen akaratot, a kompromisszummentességet hangjegyekbe oltani. Mindezt teszik úgy, hogy a gyakran panteisztikus világlátásból eredő enyhe melankólia különleges érzelmi dinamikával ruházza fel a gondosan kimunkált dallamokat, és szinte paradox módon képes a világot felfedező egykori hajósok miszticizmusát a többrétegű megoldások közé rejteni.
Ezen, kissé hosszúra nyúlt bevezetőm helyett – amiért H. Sanyi barátom lemondó legyintéssel adta át a "modorosság nagydíját" – igazából elég lett volna pusztán egyetlen zenekar nevét leírnom: a Pyramaze tökéletesen példázza mindazt, amit szavakkal próbáltam leírni, és ha hallottál tőlük akár egy albumot is, tökéletesen értheted, mivel is akartam megúszni egy hosszúra nyúló kritikát.
A norvég együttes lemeze Kotta kolléga ajánlásával jutott el hozzám, aki minden bizonnyal a blogunkra jellemző zenei kukázás megtisztelő tevékenysége során akadt erre a gyöngyszemre. Gyorsan utána is néztem a csapatnak és egyből megértettem, miért is lett kiemelve az egyébként egy unokatestvér-pár alkotta – kéttagú – zenekar egyik fele: Terje Harøy ugyanis a már említett Pyramaze-nek is a tagja, akik a legutóbbi három albumukkal úgy bájoltak el, mintha a költészet mézsöréből kortyoltam volna valamelyik királyi csarnok végtelen tivornyáján.
A rokonság tehát – mind az emberi, mind a zenei – le sem tagadható, és ha tetszett a "piramisok zenéje", akkor minden bizonnyal az "Alienized"-dal is hamar meg fogsz barátkozni, hiszen itt is megvan minden, ami az egykor Matt Barlow-t is soraiba tudó hordát jellemezte: monolitként magasló hegyek, üvöltő szél, a tenger hullámainak partot korbácsoló dübörgése, a dacoló emberi természet – mind-mind ott bújik a dallamok és riffek között, ahol a mindent legyűrő végtelen erőt nem a sebesség, hanem a groove-ok súlya adja.
Már az intróként szolgáló másfél percnek is megvan a maga szerepe – lelket facsaró dallammal vezet be a csapat által teremtett világba, hogy aztán a valóban első szerzemény úgy csapjon mellbe, mint valamelyik Jötnar (óriás), akinek nem tetszik, hogy megpróbálod féltve őrzött kincsét magadévá tenni. A folytatásban aztán ez a hangulati séma vezeti a kezed, talán egy icipicit több hagyományos európai metal-ízzel, mint amit a Pyramaze-ben megszokhattunk: a refrének úgy égnek be az füledbe, hogy aztán este. elalvás előtt orvul bukkanjanak fel ismét, önkéntelen dúdolásra késztetve a párnák között, a feleséged megértő tekintete mellett.
A fiúk pedig nagyon értenek a dallamalkotáshoz, az album címadó szerzeménye – ami tempójával azon kevesek egyike, ami kilép a közepes poroszkából – képes arra a bravúrra, hogy egy teljesen más környezetben ténykedő nemzettárs – a TNT – jusson az eszedbe, de a Queentől kölcsönvett riffel indító "The Highest Mountan" is gyorsan el tudja feledtetni veled a kezdés lopkovári szagát, hiszen a kitárulkozó zenei téma teljesen más – vihar-korbácsolta – vizekre evez. Északi lemez pedig nem létezhet némi melankólia nélkül, az akusztikus indítású "The Light" valahol a legmélyén a Black Sabbath Tony Martin-féle időszakában született epikus művekkel rokon, persze Iommi letaglózó riffelése nélkül – mégis képes arra, hogy megérintse lelked alsó szegleteit is.
Hasonló érzelmi kifejtéssel ölel át a lemez másik hat percen is túlnyúló dala, a "Remember", ami pedig a Thresholdnál megfigyelhető módon – a refrénnek hitt dallam után jön csak a tényleges refrén – bontja ki a rózsasziromként egymást rétegesen fedő dallamokat, mégis úgy, hogy ne érezzük magunkat becsapva. Óriási, monumentális, muzikálisan és szövegileg megrendítő csúcspontja ez a lemeznek, ami után már könnyedebb, nem ennyire torokszorító darabok jönnek: a "Siren's Call" lehet az album legpopulárisabb "slágere", amiben némi játékosság tudatja velünk, hogy a fiúk ilyet is tudnak, az "A Stranger Stance" pedig elmehetne egy korai, fiókban felejtett Masterplan darabnak is.
A lemez talán egyetlen hibája a Pyramaze-re is jellemző nagyon tömör hangkép, amiben a dallamos gitárszólókat gyakran szinte elfedik az egymásra pakolt zenei rétegek, pedig Christer a Divided Multitude-ban többször is bizonyította, hogy a hangszer tökéletes ura. Kellemes meglepetés a lemez Norvégiából, ráadásul bátran felveszi a versenyt a legjobb Pyramaze albumokkal, s ha a progresszív jelzőt én nem is használnám velük kapcsolatban, a zenei gondolkodásban és az ötletek megvalósításában bizony ott bújik a haladás szelleme. Vagy inkább óriása.
Garael
