rattlead.hu
Úgy látszik 2025 az én évem lesz, mivel elég sok olyan kedvenc modern együttesemnek az adott lemeze tölti be a húsz évet, amiken én nevelkedtem és a mai napig IMÁDOK! A mai pedig még annál is különlegesebb, mert ez a lemez számomra nagyon meghatározta a bandát, és ez a lemez volt az, ami a csúcsra kezdte el vinni az együttest. Ez pedig a floridai Trivium és a második lemeze, az Ascendancy! A Trivium-ot abba a kategóriába sorolták, amit úgy hívtak anno 2005-ben, hogy The New Wave Of American Metal. Ebbe olyan bandák is bele tartoztak mint a Chimaira, Shadows Fall, God forbid, Lamb Of God és még sorolhatnám. De egyben megkapták a Metalcore jelzőt is, mert a dalaikban jellemzően voltak a Breakdown-ok és ez főképp azért mondható el, mert a Trivium énekes-gitárosa, Matt Heafy egy interjúban azt mondta, hogy a zenekar két legnagyobb inspirációja a Metallica és a Pantera volt. Így némiképp érthetőek a Breakdown-ok, de a zenekar remekül kombinálja kiváló dallamokkal és harmóniákkal is a zenéjüket. A banda első lemeze, az Ember To Inferno 2003-ban jelent meg, a Roadrunner Records ugyanis látta a fiatal csapatban a potenciált, ezért a következő lemez is az ő égiszük alatt jött ki. Az Ascendancy Március 15-én jelent meg és producere Jason Suecoff és maga Matt Heafy volt, és ez az időszak az, amikor a bandába került Corey Beaulieu szólógitáros és Paolo Gregoletto basszusgitáros is. A doboknál Travis Smith volt, aki az első lemezen is hihetetlen teljesítményt nyújtott és Matt Heafy hangja akkoriban elég brutálisnak bizonyult (csak később derült ki, hogy rossz technikát használt a scream-hez még ezen a lemzen is és ezért elkezdett járni énektanárhoz, hogy ne menjenek tönkre a hangszálai). A lemezen 12 dalt sorakozik föl, és mindegyik igazi etalon klasszikussá nőtte ki magát. Nem sok olyan lemez létezik, amit úgy tudok végighallgatni az elejétől a végéig, hogy ne tekernék bele, vagy lépnék át bizonyos részeket, de az Ascendancy a szememben pont ezek közé tartozik. A maga 55 perces játékidejével mindent kapunk, ami egy metál lemezre kell: Agressziót, dinamikát, némi epikusságot és dallamosságot, ízes szólókat, remek tiszta énekes részeket. és nyaktörő Breakdown részeket.
De ne húzzuk tovább az időt, lássuk a playlistet!
Már ahogy a The End Of Everything a maga másfél percével megalapozza a lemezt, az maga zseniális! Az akusztikus gitár, zongora és énekkórus kombinációja nagyon epikussá és grandiózussá tette a dalt, de egyben némi komorságot is képviselnek a dallamok.
Utána azonban egyből jön a Rain második dalnak, az igazi iskolapéldája annak, hogy a metalcore a thrash továbbfejlesztett verziója. Ezt a kezdőriffet még James Hetfield is megirigyelhetné, Matt Heafy agresszív torokhangja és lágyabb fiatalos tiszta éneke remek kombináció, mert a dal nem csak kemény, de még nagyon dallamos és epikus is bizonyos helyeken.
Harmadiknak megérkezik az én szívem csücske nóta a lemezről, ami által megismertem a Triviumot, ez pedig a Pull Harder On The Strings Of Your Martyr. Ahogy a dobkipörgetelés megindítja a nótát, és ahogy a kezdőriff nekiesik a hallójárataimnak, egyből feltűnik, hogy nem feltétlenül hangzik metalcore-osnak, hanem sokkal inkább heavy/speed jellege van a dalnak egészen addig, amíg Matt uraság el nem kezd üvölteni izomból és nem megyünk át a refrén részbe. A dal közepe azonban az igazi csúcspont, ahol bejön a thrash riffelés és a Breakdown, utána meg Corey és Matt gitárszólói, így a dal 11 pontos mesterművé nőtte ki magát.
Negyedik dalnak jön a Drowned and Torn Asunder, ami már sokkal inkább 2. hullámos metalcore-nak érzem, méghozzá a minőségibb verziónak! A zene szépen aprólékosan épül föl zeneileg és minden részlete jól kigondoltságot mutat. Dallamosság tekintetében is megvannak a sajátos jegyei, ahogy mennek át a folyamatos melankolikus jegyekből át a slágeres refrén részig. A dal közepe ismét azt a minőséget mutatja, mint elődje és egyben megvillant némi extra virtuózitást is.
5. Tételnek jön a lemez címét viselő Ascendancy, amihez két érdekes észrevételem lenne: Az egyik az, hogy ezen a dalon picit jobban kiérződik némi death-melodeath hatás is, a másik meg az, hogy a zene intenzitása milyen kifogástalanul párosul az enyhébb selymesebben simogató lágy dallamos részekkel. Nagyon érződik, hogy a srácok minden részletre tényleg odafigyeltek.
A következő dal elég vegyes, mert a A Gunshot To The Head Of The Trepidation az elején komoran indul. Itt is megvillannak a death metal ismertető jegyei, de mégis a dal hangulata az, ami eléggé váltakozó és ez benne az érdekes és egyben az igazán fergeteges. Ahogy a komor hangulat átmegy epikusabb irányba. Teszi ezt úgy, hogy a dal minden egyes hallgatás után egyre jobb lesz! Matt Heafy sokat mesélt arról, hogy bizonyos dalok a személyes lelki megpróbáltatásait reflektálják és a zenét egyfajta terápiának használta.
Következik a másik szívem csücske dal a lemezről, a Like Light To The Flies, ami mára esszenciális himnusszá nőtte ki magát a Trivium rajongótáborában, és sok esetben ezt is egy igazi metalcore klasszikusnak tartanak. A dal bizony sok metalcore jellemzőt mutat, de nem elég, hogy igazán figyelemreméltó zeneileg, hanem még ráadásul piszok fogékony refrénnel és kegyetlen jó dallamokkal rendelkezik! És ez mind egy dalba sűrítve!
Ezután jön szerintem a legslágeresebb nóta a lemezről és egyben a 3. szívem csücske is (ennyi erővel az összes dalt annak mondhatnám, de ez a három kiemelkedően).
Néhány zenész kollégámmal régen úgy emlegettük a Dying In Your Arms-t, mint „bugyinedvesítő” nótát és ez sok szemszögből igaznak bizonyult, mert voltak olyan csaj ismerőseim, akik főleg emiatt a dal miatt szerették meg a Trivium-ot. Őszintén szólva ezen fölösleges meglepődni, mert rádióslágeres dallamával és a kevés scream részével igazán sok embernek a figyelmét képes volt felkelteni.
A következő dallal, a The Deceived-el ismét thrashes metalcore fokozatba kapcsolunk és egyből letépi a fejünket a dinamikus nyaktörő riffelés, miközben Matt Scream-je még jobban széthasítja a dobhártyáinkat (meg az ő hangszálait). A dallamos refrén és a kegyetlen harmóniák viszont megingathatatlan egyensúlyt hoz a dalba, így ez a dal is 10 pontosan vizsgázik! Főleg a dal közepén lévő harmónia az, ami igazán figyelemreméltó, plusz érezhető némi Iron Maiden-es behatás is, és persze az igazán ízes gitárszóló Corey-tól.
A Suffocation Sight kezdeti középtempója ugyan ad némi lélegzetvételnyi időt, de utána ismét thrash-orgiába vágtat át és az erős géppuska tempójú lábduplák, gyors riffek és Matt screamjei ismét 10-es fokozatra kapcsolják a vehemencia szintet, hogy utána ismét egy könnyen énekelhető refrénbe csapjon át, majd utána a dal ismét váltson valami vészjósló breakdown szindrómába, ezáltal is kap a dal egy kis death metal jellegű fűszerezést is.
11. dalként a Departure egy picit visszább vesz a tempóból, és pont jókor. Véleményem szerint az akusztikus gitárbetét rész remekül passzol a torzított gitár mellé és ettől érződik az, hogy a srácok nagy Metallica rajongók, amit ezzel reprezentálnak ra legjobban. Picit visszább veszik a tempót, tesznek bele akusztikus részeket, és ennyi. Mintha a Fade To Black-et hallgatnám, csak pár fokkal agresszivabb és profibb hangzással rendelkezik, és habár Matt tiszta éneke még nem 100 %-osan jó, de minden elismerésem neki, hogy ilyen dallamos és gyöngéd hangnemet is megtud ütni. A dal felénél azért beletesznek némi kis extra zúzdát, mert miért ne! (HEHE)
Utolsó dalnak pedig érkezik a Departure, és a maga 7 percével ez a leghosszabb dal a lemezen és mint leghosszabb dal, ebbe bizony mindent belepakoltak: harmóniákat, thrash riffeléseket, gyors tempójú duplázásokat, éneklős dallamos részeket. Főleg! a refrén és a végén egy elegánsan kidolgozott Breakdown még, és a lemez véget is ér.
Nem hiába lett a Kerrangnál 2005-ben év lemez. az Ascendancy. Nemes egyszerűséggel ez a lemez elejétől végéig zseniális, Jason Suecoff produceri munkája pedig vitathatatlan, miután kijött a lemez, minden metalcore és deathcore együttes vele szeretett volna dolgozni. A zenekar ezután még nagyobb turnékra indult és még jobban ismertté váltak, innentől kezdve a zenekarnak nem voltak határai! Az Ascendancy sok szempontból egy klasszikus metalcore lemeznek minősíthető, és 20 év után is határozottan ki merem jelenteni: Ez még most is nagyot üt!
