rattlead.hu
Most, hogy már bőven benne vagyunk az évben, az ember azt gondolná, csak úgy repkedni fognak az idei jobbnál jobb lemezek. Nos, egyelőre azért nem fuldoklunk bennük, így időnk engedtével az ember kicsit jobban elmélyed a tavalyról megmaradt listáiban, esetleg kimaradt hallgatnivalóiban. A cikk résztvevője még csak nem is teljesen való eme kategóriákba, nálam már év végén is bekerült a majdnem legjobbak közé, ám idén valahogy nagyon belefészkelte magát a lejátszómba, míg egyszer csak azon kaptam magamat, hogy azon morfondírozok, miért is nem a Top10-be került?
Először is, mert november végén jelent meg, én is csak december táján futottam beléjük, akkor kezdtem el ismerkedni az albummal. És fontos tény, hogy sok rajongóhoz hasonlóan én is elengedtem a bandát a 2000-es években, amikor átváltottak szinte egy tiszta prog-rockba. Nem azért, mert nem szeretem, hanem mert valahogy nem illet az Opeth-hez. Mint a korai időszak nagy rajongója, engem is elvarázsolt Akerfeldt énekhangja, és ahogy átváltott a meglepően tiszta, jól érthető hörgésbe, és a hozzá rakott, hol bluessal, hol rockkal kevert metáljuk annyira egyedivé tette őket, hogy már az első perc után lehetett tudni, ez egy Opeth nóta.
A Watershed után ez elveszett, és ugyan a minőség megmaradt, valahogy a rockzene tengerébe vesztek, így nem is csoda, hogy nagyon nem is figyeltem fel a legújabb albumukra.
Ami történetesen sok újat (régit) hozott. 2021-ben Martin Axenrot távozott a dobok mögül, és helyére a volt Paradise Lost-tag, Waltteri Väyrynen került, és bizony, 16 év után visszatértek a hagyományos zenei stílusukhoz. Visszajött a hörgéssel kevert ének és a ’70-es évek rockjából építkező hol metálba, hol folkba nyúló progresszív muzsika. És persze az a komor, bölcsesség homályába bújó mélabús alaphangulat, amihez igazán illik Mikael hangja és talán az egész Opeth miliő.
De éppúgy új-régi elem az album felépítése, ugyanis egy – tőlük jó régen látott – igazi konceptalbumhoz van szerencsénk, aminek a felépítése is igazi csemege és szintén Mikael írói zsenialitásának eredménye. A hét szakaszjellel sorszámozott szövegek alapján szépen, lépésről lépésre bontakozik ki egy, az első világháború után meghalt konzervatív családfő életének, pontosabban családjának hol sötét, hol tragikus története. Adott egy konzervatív családfő, egy rég meghalt meddő asszony, két fivér és egy örökbe fogadott lány.
Ahogy haladunk előre, derül ki, hogy a vér szerinti egyetlen örökös ez a cselédtől született lesz, a fivérek csak anyai ágon családtagok. És ahogy halad előre az elbeszélés, a halott férfi szinte szembesül saját írásában élete álszent, és a beteg lány megmentése által épphogy értékessé tett életének teljes csődjével.
A komor történethez így nagyon komor zene is dukál, amit, tagadhatatlan tény, a zenészek kiválóan megoldottak. Nemcsak a történet, hanem a zene is szinte olyan tökéletesen fel lett építve, mint egy középkori zenemű metálos megközelítésben. Rövid, 5-6 perces számok, melyek mély, komótos alaplendülete szinte észrevétlenül vált át Opeth-es tempóba. A nóták a szoros egymásra épültség ellenére is hihetetlen egyediek, az erős progresszivitás jegyében is nagyon frissen hatnak. A hörgős énekhangokat nagyon változatossá teszik a vendégzenészek, mint a §2-dalban a háttérvokált végző Joey Tempest (Europe), vagy a §4-es nótában felcsendülő hárfa, melyet személyesen Mia Westlund szólaltat meg (Miravyn).
No meg ki ne hagyjam személyes kedvencemet, aki egyben oroszlánrészt vállalt az egész albumon, felvállalva a családfő megszemélyesítését, egyben a még mindig kiváló fuvolatudását is beépítette jó néhány nótába. Igen, Ian Anderson (Jethro Tull) személyesen. A sokfelől összeszedett zenészek pedig profi munkát végeztek, a dalok – a koncepcióhoz méltóan – szinte észrevétlenül lépegetnek előre mind a témában, mind pedig a zenében, néhol szinte észre sem vesszük, hogy már egy újat hallunk.
Ez az Opeth nem az az Opeth, de mégis Opeth. Eme zenei visszanyúlást inkább megújulásnak érzem, a ’70-es évek zenei hatásai is inkább tűnnek zenei eszközkellékeknek, semmint progos visszanyúlásnak. Annyi zenei elem, hangulati formula lett belesűrítve, amit bizton állítom, a korai munkásságuk idején sem sikerült. Az egész album egy érzelmi hullámvasút, tökéletes összhangban, mégpedig úgy, hogy nem érezzük sem töménynek, sem nehezen emészthetőnek ezt az alig 50 percet, pedig van itt jazz, rock, blues, szimfonikus elemek, kocsmahangulat, és elmélkedő, balladisztikus lezárónóta (A Story Never Told, az egyetlen tiszta énekhangú dal andalító háttérfuvolával) is, talán csak az elején erősen megnyomott gótikus hangulat emlékeztet a régi bandára.
Ha korábban jelenik meg, biztos lett volna az első helye a tavalyi listámon, így meg kell elégednie az öt pontommal, és azon reményemmel, hogy hallunk még ilyen albumot a megújult Opeth-től.
