Rockvilág.hu online rockmagazin
Igazából amióta a műfaj, mint tribute létezik képezi vita tárgyát az egész létjogosultsága. Miért jó más zenekarokat másolni? Miért nem lehet saját zenéket írni, ha már hangszert ragadsz a kezedbe? Miért kell egy adott zenekarból öt meg tíz tribute bandát csinálni miért nem elég egy? Az igazság valahol mindenki álláspontja között van félúton. Nyilván nem jó és nem is egészséges ha van mondjuk nyolc Metallica feldolgozás zenekar. Az sem a legelőnyösebb ha eleve magyar zenekarnak van “másolója”. Minek mennél el egy Tankcsapda tribute-ra ha elmehetsz a Tankcsapdára is minden héten. Ugyanakkor vannak olyan zenekarok akik azért nem sűrűn járnak hazánkba, vagy szinte soha. Őket látni a rajongóknak lehet, hogy csak egy örök álom, így számukra egy tribute megnézése már-már olyan mintha az eredetitől hallaná kedvenc számait.
Az Images valahol mindenben a félúton jár. Ugyan a DT viszonylag sokat jár nálunk (kb két évente azért jönnek), de még sem mindenkinek elérhető. Ráadásul nincs is sok tribute zenekar akik őket követné. Itthon én csak kettőről tudok, de javítsatok ki ha tévedek. Így az Images From a Memory semmiképp sem esik a az elcsépelt feldolgozás zenekarok kategóriájába. Viszont nincs is olyan egyszerű dolguk, mint mondjuk egy Metallica tribute-nak. Hiszen már az anyazenekar sem úgymond mainstream kategória, közönséget elérniük így nehezebb is nekik.
Négy másik zenekar társaságában játszott múlt pénteken, egy kb háromnegyed órás műsort az S8 Underground Clubban a zenekar, és azt kell mondjam összességében pozitív szájízzel hagytam el a helyszínt. Noha legutóbb novemberben láttam az eredeti DT-t, nem éreztem úgy, hogy ez most egy felesleges buli lett volna.
Két nehéz eleme van annak ha valaki Dream Theater-t akar játszani. Az egyik a technikai része, hiszen Petrucci-ék nem az egyszerű zenei megoldásaikról híresek, a másik pedig hogy a komplexebb dalokat ugyanazzal az átéléssel tudják átadni mint az eredeti eladók. Az Images From a Memory mindkettő vizsga kritériumnak megfelelt. Abszolút hihető és élvezhető volt amit láttunk. Nem csak a hangszereiket mereven bámuló zenészek voltak, de látszott, hogy élvezik is amit csinálnak. Szeretik a Dream Theater dalokat játszani, és ezt el is tudták velem és a végig lelkes közönséggel hitetni. Jó volt olyan nagy slágereket hallani mint a Pull me Under vagy a Mirror. De előkerült egy rész az Under The Glass Moonból is ami a frissen megjelent Night Terror című dalból lett átvezetve. 
Van azonban egy harmadik aspektus is a Dream Theaternél, ami egyáltalán nem elhanyagolható, sőt ugyanolyan fontos elem mint maga a hangszeres játék, ez pedig az ének. James LaBrie abszolút egyedülálló orgánummal rendelkezik, és rendelkezett főleg a kilencvenes években. Ráadásul technikailag is nagyon egyedi és nehezen leutánozható megoldásokkal operált. Nem csak azért mert LaBrie borzasztó magasságokba volt képes feljutni, hanem főként azért amilyen úton odaért. Technikai, dallamvezetési barvúrok sokasága. Itt éreztem egyedül némi megbicsaklást, főleg az olyan daloknál mint mondjuk a Mirror. Ney Dániel énekesnél nem feltétlen a magasok hiányoznak, néha az odáig vezető utat nem tudja úgy megoldani mint LaBrie. És emiatt sajnos fellelhető volt némi disszonancia az ének és a hangszeres részek között. Nem sok és egyáltalán nem bántó, csak hagyott némi hiányérzetet maga után.
Teljes egészében, azonban egy patika produkciót láthattunk, hallhattunk. Én mindenkinek ajánlom az Images From a Memory zenekart. Nem csak azoknak akik élnek-halnak a Dream Theater zenéjéért, de azoknak is aki csak szeretnének egy jó koncertet látni, kikapcsolódni. Az Images egyszerre nyújt Dream-élményt és egy nagyközönség számára is befogadható szórakozást.
