Dionysos Rising
Heaven's Cry: Outcast (2016)
Az milyen már, hogy egyik olvasónk úgy ajánlott egy zenekart a komment szekcióban, hogy a Heaven's Cryhoz hasonlította őket. Ennek a hivatkozásként feltálalt együttesnek 120 hallgatója van átlagosan a Spotify statisztikája szerint. Százhúsz. Összehasonlításképpen a Metallicának 27 millió. Mondom, ők voltak a referencia :D. Még mondja valaki, hogy ez nem az underground undergroundja!
Még jó, hogy rájuk néztem amúgy, mert azóta sokszor lepörgettem ezt a lemezt. Kiváló progresszív metal alkotás, csak ajánlani tudom! Nehéz őket bárkihez is hasonlítani, mert ezek a kanadai fiatalok nem sablonokban gondolkodnak. Intelligens, komplex muzsika, olyasmi, mint amit mondjuk a Psychotic Waltz játszott. A negyedik és egyben az eddigi utolsó albumuk ez, azóta eltűntek. Kár!
Nospün: Opus (2023)
Ugyanígy ajánlásként érkezett, és baromira meglepődtem a minőségén. 4500 havi hallgató. Progresszív muzsika ez is, a modernebb vonalról. Azaz Haken, Leprous (amikor még jó volt, ugyebár), Protest The Hero és Soen inkább, mintsem Dream Theater, de ha már Dream, akkor annak a djentesebb megoldásai. Irgalmatlan zenei kompetencia, magas fokú muzikalitás és sokszínűség. Igen, mindez megvan ebben az amerikai csapatban, biztos vagyok benne, hogy hallani fogunk még róluk!
A zsánerben bevett szokás szerint bátran kitekingetnek mindenfelé (jazz, szving, musicales megoldások), ha azt a hangulat és a szöveg megkívánja, de ezek ízlésesen színesítenek, nem esik szét tőlük a produkció. Van itt érzelmi hullámvasút is, iszonyat düh és mélység, kicsit később viszont már éteri szépség és légies finomság…, na igen, így kell ezt csinálni! A színtérre beköszönésként ez különösen erős cucc, nem vitás.
Advent Horizon: A Cell To Call Home (2023)
Lépkedünk felfelé, 7800 hallgatás. Számomra talán a legkönnyebben megkedvelt korong a három új felfedezés közül. Valószínűleg azért, mert ők zenélnek a leginkább hagyományos és hallgatóbarát felfogásban. '70-es évek soft rockjára hajazó, vagy éppen a mai (brit) pop-rockból ismerős melódiákat (Oasis, Coldplay) kevernek progresszív rock/metal megoldásokkal, eleve dallamosabb és könnyebben emészthető így a muzsika. Ez egyben a hátránya is, többszöri hallgatás után az "Opus", vagy az "Outcast" már izgalmasabbnak tűnhet, főként egy metalfejnek.
Neo-progos lágyság és líra is van bennük, mégis az Enchant ugrott be először, akikhez hasonlítani tudnám őket. A lassabb, fokozatos építkezés és a megbúvó melankólia miatt még a Vanden Plas is eszembe jutott helyenként, lásd mindjárt a nyitó 'Water' (a Yes mellett, természetesen). Kellemes cucc, ha tavaly kimaradt, érdemes lehet bepótolni! Valami ilyesmi lehet a stílus jövője (jelene?), ha lecseng a Messuggah (djent) és a szinti-pop/ambient őrület, amivel manapság a prog-rockerek eladni próbálják magukat.
Kotta
