rattlead.hu
A világ (és a hard rock/heavy metal színtér) egyik legnagyobb igazságtalansága, hogy a Vain az 1989-es, máig felülmúlhatatlan No Respect lemezével (írok róla a Jubileumban) nem robbantott bankot annak idején. Holott, minden adott volt erre, csak… Erre visszatérünk később.
Jelenleg, 2024-ben ott tartunk, hogy a Vain aktív, létezik, nem adta fel a harcot, és idén, május 1-én új anyaggal rukkolt elő. Egészen pontosan a nyolcadik lemezével. Tudtad ezt? A már fentebb említett klasszikuson kívül az alábbi anyagok fűződnek a zenekar nevéhez: All Those Strangers (1991), Move On It (1993), Fade (1995), On the Line (2005), Enough Rope (2011), Rolling with the Punches (2017). Az Enough Rope-ról megemlékeztem itt (https://www.kronosmortus.com/lemezismertetok/vain-enough-rope/), „utódjáról” itt írtam (https://rattle.hu/index.php/2017/04/vain-rolling-with-the-punches-2017/), magyarán szívemen viselem a zenekar sorsát. Ja, és hát a No Respect örök top 10-es kedvenc. Kezdjük a legfontosabbal, a tagsággal. Az információkat első kézből, Tommy Rickard dobostól kaptam, amely így fest. (Mit mondott Monet Picassónak, amikor találkoztak a tengerparton? – Milyen jól festesz, így, rövidnadrágban …- 
– én kérek, elnézést). Davy Vain ének, Dylana „Dave” Nova Scott, Joel Proto gitárosok, Ashley Mitchell basszusgitáros, valamint Tommy Rickard és Louie Senor dobosok – tehát a dobtémákat ketten nyomták fel, azaz, a No Respectet rögzítő line up 3/5-e (4/6-a) van jelen, képviselteti magát a lemezen. Ezenkívül Tommy hozzátette, hogy „a lemez egyik felén én, a másikon Louie játszik, és a legtöbb bulin én dobolok”. Többször végig hallgatva a Jackie Rainbows égisze alatt napvilágot látott anyagot illetően az a benyomás született meg bennem, hogy ez az új korong felülmúlja elődjeit, egyben konkurenciája a No Respectnek, ami – valljuk be –, nagy szó. Oké, színvonalát tekintve egy hangyafasznyival alatta súrolja azt, de ez nem szigorú ítélet.
Ha, a No Respect 10/10, 100/100 – mert, más nem lehet -, akkor az új lemez 95/100, 4,5/5. Mégis szigorú vagyok? Az. Pedig lehetne 10/10, 100/100, és azért nem az, mert apró, „bagatell” nüanszokon csúszik el a mutatvány. A mesterműhöz viszonyítva (No Respect), tényleg picsafüst dolgokról beszélünk. (Pl. megjegyezhetőség, fülbemászó képesség, uram bocsá, „brutalitás”). Miután vagy tizedszerre meghallgattam a lemezt, szembesültem azzal, hogy egyrészt dallamos hard rock fronton a legjobb a Disintegrate Together ebben az évben, másrészt, év végi top 10-embe simán belefér(het). Már csak azért is, mert tényleg remekbe szabott dalokkal rukkolt elő a zenekar. Ahogy pl. a jelenlegi Bon Jovi-t, Def Leppard-ot figyelembe vesszük, hozzájuk képest a Vain amolyan örök fiatal. Ugyanúgy dörrennek meg, mint ’89-ben, a színvonal egy cseppet sem szenved csorbát, ilyetén az összes dalt fel tudnám sorolni a lemezről. Az elsőként közzétett Cold Like Snow nagyjából „belövi” az anyagot, magyarán, tudod mire számíthatsz. Aztán jön a You Better Keep An Eye On That Girl, a füstös, bluesos, (funky-s) basszusfutamokkal megtámogatott The Flowers, a Holding On For Love, netán a Pictures Of You in Red, a lassú (szintén enyhén bluesos) címadó szerzemény és térdre borulsz az anyag előtt. Ki ne felejtsem a Can’t You See Me Floatingot, míg a Back in 89, illetve a Kc Swinger „down on my knees, 1000 degrees” sora önmagáért beszél. Hangzás ügyében is top-notch a performansz, kurva jól szól a lemez, egyszerűen példaértékű az „öregek” hozzáállása. Személy szerint, nagyon örülök annak, hogy még léteznek és ilyen kiváló albummal rukkolnak elő.
Úgyhogy nincs más hátra, mint helyet adni nekik év végi top 10-emben. Azt nem mondom (és sohasem fogom), hogy felejtsük el a No Respectet, inkább azt, hogy kezeljük helyén a dolgokat. A Vainnek helye és létjogosultsága van jelen színterünkön, mi több, stílusában a legjobb idei kiadvány. Meg, amúgy is, en bloc.
