Fémforgács
Nem is tudom, mikor történt velem olyan, hogy egy újonnan megismert banda lemeze gyakorlatilag beragad a lejátszómba és csak azt hallgatom. Most ez történt a jó pár napja megismert Dogma esetében, mikor a Spotify-on több női zenekar albumait hallgatva valahogy feldobta ennek a csajbandának is a 2023-as bemutatkozó lemezét – és nagyon sajnálom, hogy csak most bukkantam rájuk, mert azóta csak ez a korong pörög napi szinten. Természetesen a teljes lemezt is hallgatom folyamatosan, de már megvannak azok a nóták, melyek a legjobban bejönnek – némelyik meghallgatása már simán háromszámjegyű ezalatt a pár nap alatt.
Először éppen az egyik kedvenc stratégiai játékom, a Heroes of Might and Magic III HD verziója alatt hallgattam meg a lemezt, és nem egyszer váltottam át alt+tabbal a Spotify-ra, hogy mi ez, meg milyen szám, stb. Ekkor még csak magát a számokat, az albumot hallgattam, semmilyen klipet vagy bármilyen infót nem néztem meg, mert már eléggé későre járt az idő, de már akkor, a játék alatt lement szerintem vagy 10-15x. Aztán másnap megnéztem őket Metal Archives-on, illetve a klipeket, koncertfelvételeket is és jött a felismerés, hogy itt nem csak egy baromi jó gótikus heavy metalt/rockot játszó csajokról van szó, hanem jókora polgárpukkasztás is fellelhető az öt apácának öltözött, kifestett, fordított keresztes csajszi, valamint a banda zenéjében, koncepciójában egyaránt. Kicsit olyan érzése lehet az embernek, hogy koncepcióját tekintve olyasmi az egész, mint egy női Ghost – amiben van is valamennyi igazság, viszont itt a zene egyrészt keményebb, másrészt a klipeket elnézve jóval „bevállalósabbak” a leányzók.
Az egész lemez hangulata nagyon magával ragadó, nem szűkölködik a slágeres refrénekkel, bridge-ekkel, zenei részekkel – ám ha kell, azt is megmutatják, hogy komolyabban is értenek a hangszerekhez. Már a nyitó Forbidden Zone is beszippantja a hallgatót, de az ezt követő négyes, a Feel the Zeal, My First Peak, Made Her Mine, Carnal Liberation valami elképesztően fülbemászó, zseniális, tökéletes – nem is tudom, hányszor hallgattam már meg őket. Na nem mintha a többi dallal nem így tettem volna, szinte az egész lemezt, mind a 11 dalt fel lehetne sorolni ide egymás után. Magával ragadó témák, remek ötletek és nem utolsó sorban nem semmi szövegek és hát igen, klipek születtek hozzájuk. Az albumról öt dalhoz készült videoklip, melyek nem titkoltan és nem véletlenül szexuálisan túlfűtöttek, itt-ott már-már soft-pornót látunk bennük, ahogy az énekesnő apácaként „megrontja” a papokat, maszturbál egy kereszttel, stb. (akit érdekel, utána lehet olvasni a korong fő történetszálának, mert hogy az is van neki). Lehet ezt megint egy jól megkreált, piaci igényeket kielégítő terméknek is felfogni, vagy úgy tekinteni rá, és ezért direkt ilyen – de én úgy vagyok ezzel, hogy egy baromi ötletes, bevállalós, egyáltalán nem szokványos koncepcióval rendelkező csajbandával van dolgunk. A rendkívül csinos hölgyek pedig azt is megmutatják, hogy zenélni is tudnak, a klipek pedig vizualitásban brutálisak – és ahogy néztem koncertfelvételeket, ott is elég jók, nemrég, április 6-án játszottak először élőben Magyarországon, a Patriarkh (volt Batushka) vendégeként játszottak az Analog Music Hallban, amit nagyon sajnálok, hogy nem láthattam.
A Free Yourselfben már szinte átmegyünk kicsit jazzbe, és bitang jól dörmög benne a nagybőgő. A Bare to the Bones visszahozza azt a slágerességet, mint az első öt dal. A háttérben szépen megbújó, sokszor vészjósló dallamokat szolgálató szintiszőnyegről se feledkezzünk meg, ami tökéletesen kíséri a dalokat. A kicsit felejthető Make Us Proud lassú dal után ismét belecsapunk a lecsóba a fasza, gyorsabb tempóval rendelkező Pleasure from Pain nótában. A Father I Have Sinned dalhoz készült a legelső klipjük, melyet eléggé feldob a végén, és még egy-két számban kicsit hallható károgás – lehetett volna több dalban is károgás, durvulás. Az utolsó, The Dark Messiah is egy elég jó dal, zárásnak mindenképpen – de nincs olyan jó, mint a lemez nagy része.
Nagyon érdekes, hogy a Metal Archives azt írja, hogy a tagok és a banda kiléte, származása nem ismert – hasonlóan, mint például az Apostolicánál; szeretem az ilyen misztikus dolgokat is. Az mondjuk látható a már említett oldalon, illetve a klipekben is, hogy még a debütalbum kiadása előtt lecserélődött az eredetileg négytagú csapat és új lányok érkeztek minden posztra, illetve kiegészült egy második gitárossal a Dogma. A Metallumon látható az is, hogy a korábbi „művésznevek” alatt kik szerepeltek a bandában – például, hogy egy brazil énekesnő (Isa Roddy) volt az eredeti Lilith, stb. Az új tagokról – akik már ténylegesen játszanak a bemutatkozó lemezen – viszont semmilyen információ nincs ott sem. Számomra ez is hozzátesz a zenekarhoz, rendkívül szórakoztató az egész úgy, ahogy van. Az énekesnő hangja nagyon jó, többnyire szépen, tisztán énekel, de ha kell simán károgó démonná/apácává változik. Ahogy már említettem, a hangszeresek teljesítményére sem lehet panasz, mind a gitárosok, mind a basszeros, mind pedig a dobos posztokat képzett zenészek alkotják. A lemez hangzása minden tekintetben kiváló, igazán erőteljes, nagyon tiszta. A borító pedig tökéletesen passzol az összképhez, a koncepcióhoz – már csak az is előrevetít jó pár dolgot.
2024-ben feldolgozták Madonna klasszikusát, a Like a Prayert – persze a saját koncepciójukra formálva a klipet, valamint nemrég, április 4-én jelentkeztek legújabb, Banned című dalukkal, ami remélhetőleg a második nagylemezük első előfutára – és ami még idén meg fog jelenni. A kiadványaik az amerikai MNRK Heavy kiadó égisze alatt jelentek eddig meg.
Tudom ajánlani a bandát azoknak, akik szeretik a női csapatokat, a gótikus metalt/rockot és/vagy mindkettőt, valamint nem riadnak vissza az abszolút nem szokványos – akár bizarrnak is hatható – külsőségektől sem. Nagyon remélem, hogy a következő hazai bulijukon már ott tudok majd lenni. Az ajánló megírása közben is párszor lement a korong és úgy elröppen a 45 és fél perces játékidő – nem véletlen, hogy ismétlésre van beállítva.
