Rockvilág.hu online rockmagazin
Időutazós rovatot indítunk. Olyan koncertekről fogok írni, amelyekről vagy nagyon régen volt szó, így érdemes feleleveníteni az emlékeket, vagy amikor a koncert volt még egyáltalán nem írtunk róla, így most újszerűen hathat. Első áldozatunk is ilyen. Napra pontosan 17 hét éve, július másodikán adta története második és egyben utolsó magyarországi koncertjét a Type O Negative.
Visszaemlékezésem több szempontból is rendhagyó lesz. Egyrészt úgy mentem el anno a PeCsába, hogy eredetileg nem Peter Steele-ék miatt vettem a jegyet, másrészt mivel amúgy nagyon is szerettem a zenekar munkásságát, így extra kíváncsisággal vártam, hogy az ekkortájt már igen vegyes fogadtatásban lévő gothic alapvetés most milyen koncertet fog adni.
Régebb óta fiatal kollégáim, akiknek volt szerencséje a 97-es pesti koncerten is ott lenni, csak szuperlatívuszokban tudtak beszélni az akkori élményekről, mind a zenére értve, mind a szex szimbólum Peter Steele jelenlétével kapcsolatban. Ehhez képest a 2007-es turnén a minket megelőző állomásokról aggasztó hírek érkeztek. Főhősünk nagyon leszedált állapotban tolta végig a bulikat, már ha egyáltalán végig tolta. Nem egy állomáson voltak dal kihagyások, időelőtti koncertbefejezés, vagy teljes félbeszakadás. Ezeknek tudatában pedig kíváncsian vártam, hogy Budapestre milyen állapotban érkezik meg a Sötétség Hercege.
Na de kanyarodjunk vissza fentebb említett állításomhoz miszerint elsősorban nem a Type O miatt vettem jegyet. Történt ugyanis, hogy ezen az állomáson az épp frissen megjelent Dominator albumával turnézó W.A.S.P. volt a co-headliner. Már a párosítás is igen érdekes, hiszen egy gót banda mellé, egy hard rock-glam csapatot berakni igencsak bátor próbálkozás. Ugyanakkor Blackie Lawless jelenléte, és a műfajára gyakorolt hatása legalább akkora, ha nem nagyobb mint Peter Steele-é, így végülis mégiscsak megférhetett volna egymás mellett a két brigád. Ráadásul ez idő tájt éltem első nagy W.A.S.P. korszakomat. Ekkor fedeztem fel és jöttek elő az olyan alapvetés lemezek, mint a Headless Children, a Crimson Idol, vagy talán minden idők legjobb glam albuma az Inside The Electric Circus. Nem volt kérdés tehát, hogy megyek a bulira, még ha az ekkor megjelent Dominator amúgy nem is lett jó anyag. Az, hogy a W.A.S.P. mellett egy másik kedvenc zenekart láthatok az csak hab volt a tortán. Úgy is, hogy ebben az időszakban inkább a rockosabb, vadabb korszakomat éltem. Imádtam a Type O zenéjét, de akkoriban nagyon ritkán pörgött a lejátszóban, valahogy 2007-08 táján elkerült a gót világ, pedig azóta többször is rájöttem, az az igazi otthonom.
Na de vissza az elejére: Érkezik egy nem jól sikerült albummal a legenda Blackie Lawless, és ki tudja milyen állapotban a gót világ egyik legnagyobbika (csak azért nem legnagyobb, mert azért volt mellettük egy Paradise Lost is), Peter Steele és zenekara. Mi baj lehet ebből a szép júliusi estéből, tettem fel magamnak a kérdést amikor sorban álltam a PeCsa jegypénztárába jegyért. (Igen ez ilyen régen volt.)
Hogy mi baj lehet? Hát minden. Kezdjük azzal, hogy a W.A.S.P. a turné végét, így a pesti állomást is lemondta, így maradt a lutri hangulattal érkező Type O, ahol már az is kérdés volt, hogy a PeCsát mennyire tudják megtölteni. Kultusz státusz ide vagy oda, a W.A.S.P. a nagyobb név általánosságban és több embert mozgat, a kiesésük biztos nem jött jól. Végül egy bő félháznyi ember sereglett össze, melynek egy része inkább így is a W.A.S.P. közönsége volt, csak ha már megvette a jegyét akkor nem adta el, hanem kíváncsi volt a Type O-ra is.
A külföldről érkező sajtó visszhangokkal ellentétben a pesti buli meglepően erősen indult. A We Hate Everyone klasszikusa és az ekkor “újalbumos” The Profit of Doom és These Three Things, na meg a személyes kedvenc Anesthesia alatt még bőven rendben volt zeneileg a produkció, de azért voltak aggasztó jelek. Egyrészt Peter Steele megjelenése. Az egykor izmos felsőtestével és kétméteres magasságával kitűnő férfiideál, már saját árnyékába sem léphetett volna. Legalább húsz kilóval volt könnyebb fénykoránál. Az egykor még kidolgozott felsőtestén feszülő póló, most csak rongy darabként lógott rajta. Elvékonyodott karjával, pedig inkább hasonlított egy groteszk Frank Einsteinre mintsem arra a zenészre aki egykor nők százezreinek volt a bálványa. Ugyan a hangja kifogástalanul szólalt meg, tekintetében és fizikumában nem igazán volt jele már az életnek. Nem egyszer ült le a dob emelvény sarkára hosszú percekig, ahonnan mereven a semmibe bámulva pengette a lábain pihenő basszusgitárját. És ez még a koncert pozitív oldala volt.
Innentől azonban mélyrepülés vette kezdetét. Peter Steele hol eltűnt a színpadról, hol csak idegesen fel alá járkált. A Hickey-Silver páros szerintem az utolsó négy dalban többet énekelt mint az elmúlt 15 évben összesen. Steele hol énekelve, hol a basszusgitárját pengetve- az, hogy hogyan megint egy külön történet- vegetált a színpadon, és csak az látszott rajta nem akar itt lenni. Mikor egyszer hosszabb időre eltűnt, majd a közönség hangos fütty koncertjére visszatért, valószínű már egy újabb csík ez meg aztól volt dúsabb a szervezete, és szegényebb a tekintete. Kenny Hickey, Josh Silver és Johnny Kelly mindent megtett, sőt még többet is mint ami elvárható azért, hogy a közönség legalább részben azt kapja amiért fizetett, azonban amikor a Black No.1 utolsó hangjával végleg véget ért a koncert, ők is inkább megkönnyebbülten vonultak le a színpadról , hogy ennek a szenvedésnek itt vége. A közönség azon része, akik belülről azért rendesen eláztak, még ujjongtak és visszáztak egy darabig, de nagy átlagban inkább csak csendben hazaindultak.
A Type O Negative még két évig koncertezett hébe-hóba, Magyarországra azonban már sosem tért vissza. Peter Steele 2010-es, sajnos várható halálával pedig végleg elszállt annak az esélye, hogy gót világ egyik legnagyobb legendája hírnevéhez méltó koncertet adhasson.
Magamban is többször feltettem a kérdést: Megérte-e elmenni? Megérte-e ilyen dicstelen állapotban látni egy ekkora legendát? Vagy azok jártak jobban akik nem jutottak el? Hiszen nekik az a kép maradhat meg a gondolataikban, amit a hivatalos YouTube videókon láthatnak még korábbi dicsőséges idők koncerteiről. Valószínű utóbbi megfejtés áll közelebb a valósághoz, de én így tizenhét év távlatából is vívódok ezen magamban. Láttam is a Type O Negative-ot és nem is, hallottam is ezeket a “szomorúszép”, sötét eleganciával átitatott gyöngyszemeket, meg igazából nem is. Találkoztam is Peter Steele-el, de valójában a színpadról vissza rám már csak egy árnyék nézett, aki valószínűleg azt sem tudta, hogy épp hol és kiknek játszik…
Fotók: Valentin Szilvia–Shockmagazin