Rockvilág.hu online rockmagazin
Az Aerosmith és a Run-D.M.C. 1986-os közös klipje óta tudjuk, hogy a rock n’ roll és a rap egész jól megél együtt. Az 1975-ös, a Toys in the Attic lemezen szereplő Walk This Way újragondolása egyszerre nyitott utat a fekete előadóknak az MTV világába, pörgette fel újra az Aerosmith motorját, és nem mellesleg stílust teremtett.
Tracy Marrow, vagy ahogy a hip-hop világa és később Hollywood megismerte, Ice-T már befutott rapperként és nem mellesleg a fordítva elsült – prevenciós szándékkal létrehozott, ám a gyakorlatban inkább ajánlásnak ható – “Parental Advisory” címkével ellátott első hip-hop album megjelentetője 1990-ben a gitáros Ernie C-vel közösen úgy döntött, hogy metal bandát alapít. Megszületett a Body Count…
…azóta közel 35 év telt el, a tagság a két alapító és a sampler-mágus / háttérénekes Sean E Sean kivételével teljesen lecserélődött, sőt Little Ice 2016-os csatlakozásával részben családi vállalkozássá alakult. De vajon még ma is képesek túszul ejteni a mélyen tisztelt nagyérdemű figyelmét? Kiderült!
Amikor egy Spotify lejátszási lista előzenekarként materializálódik
Az idei szezonban még nem volt szerencsém ellátogatni a Parkba, most végre ez is kipipálva. A tapasztalat a korai érkezésre motiválta társaságunkat, tekintve, hogy nem egyszerű a parkolás a környéken, ám más szempontból is előnyösnek bizonyult a 18:30 körüli megjelenés. A bejutás ugyanis utolsó emlékeimhez képest mintha kissé körülményesebb lett volna.
Már jóval a kordonok előtt mosolyogva megállított minket egy szemfüles hostess lány, aki kedvesen megkért, hogy évtizedes hű társamat és az utóbbi években minden más helyre bebocsátást nyert pénztárca-láncomat legyek kedves a ruhatárban (400 HUF ellenében) pihentetni. Ámen, hisz első a biztonság. Még a belépés előtt következett egy reptéri szintű csipogtatás és ruházatellenőrzés, majd feltárult előttünk a fesztiválhangulatot (és -árazást) felidéző édenkert, ahol néhány órára odakint felejthetjük a valóságot. Gyors felsörölközés és a szokásos üdvözlő körök után irány a nézőtér.
Pontban 19:00-kor lépett színpadra a magát hardcore jelzővel aposztrofáló, német illetőségű Slope, akik sikeresen demonstrálták a szépen gyarapodó közönség előtt, hogy a sokszínűség nem minden esetben annyira fasza dolog. Kezdjük szépen becsomagolva egy hatalmas pozitívummal: a sound több volt mint pazar, főleg egy előzenekarhoz képest…sőt meg merem kockáztatni, hogy nagyobbat szólt, mint a fő attrakció. És akkor jöjjön a feketeleves: Az erősen TOOL-t idéző háttérkép előtt felvonult egy egyszemélyes fiúzenekart megszégyenítő fazonnal és mozgáskultúrával megáldott, elszántan rappelő vidám csávó, egy tetovált kobakú dobos, egy a kora kilencvenes évek grunge bandáinál is megmosolyogtató, csíkos kertészgatyát viselő gitáros és a funky arc basszer. Vizuális katyvasz? Mondhatni, de legalább jól tükrözi a zenei tartalmat, mert abban aztán van minden a RHCP-től a Faith no More-n át a Dog Eat Dog-ig, csak valahogy az egyéniség maradt otthon. Röviden jellemezve: Komplex zenei alapokra felhúzott, túl gesztikulált, mégis dögunalom haknihardcore. Számtalan sokkal jobb előzenekart találhattak volna erre az estére, de most ez jutott.
Golyó és időtálló klasszikusok
De kinél is tudja elzárni az adrenalincsapot a langymeleg felvezetés, amikor egy kibiztosított nagyágyúval készül farkasszemet nézni? Márpedig a Body Count még ma is veszélyes fegyver, és a vele való találkozásra nem árt fejben is felkészülni. Igaz, hogy az eltelt évek miatt már kissé remeg az ujj a ravaszon, a találat sem annyira tűpontos, de attól még életveszélyes.
Ice-T és gengszterei nem is szarakodtak sokat, és a kiírt időpontban a Bloodlust lemez Civil War intrójával meg is adták a jelet a támadásra, majd a legkifejezőbb nyitó tétellel, a Body Count’s in the House-szal megnyitották a pitet a mocorgásra vágyó, a Park látogatóinak életkori statisztikáját kissé megnövelő egybegyülteknek, hogy aztán a Bloodlust album óta elmaradhatatlan SLAYER!!!! (még egyszer mondom FUCKING SLAYER!!!!!) feldolgozás Raining Blood / Postmortem (rövidített verziós) kétlövetűvel elszabadítsák a poklot.
Bármelyik máig aktív élő legendáról is legyen szó, szívből gyűlölöm a “nosztalgia” kifejezés használatát, de valahol megkerülhetetlen. A nézőteret jellemzően régi motorosok uralták és az ivararány sem épp a csajozni érkezőknek kedvezett, a jobboldali vip teraszról pedig Ganxsta “Döglégy” Zolee egy igen szemrevaló leányzóval és elmaradhatatlan sleppjével figyelte elégedetten bólogatva az interjúkban is sokat emlegetett példaképet, hát mi ez, ha nem életérzés?
Az előadásmódban természetesen változatlanul semmi felesleges modorosság. OK, hogy Ice helyett már inkább ifjabb Ice szántja a deszkákat, míg a fater tekintélyt parancsolóan vezényli a showt. Mindeközben olyan tételek sorozatát kapjuk az arcunkba, mint a klasszikusnak számító Bowels Of The Devil, There Goes the Neighborhood, a Necessary Evil, az Ice által “új magyar nemzeti himnuszként” konferált Cop Killer, a Slayerrel közösen felvett Exploited-feldolgozás Disorder, az elmúlt évtized terméséből betárazott Manslaughter, az azonos című film által ihletett The Purge vagy a rövid antirasszista kommenttel felvezetett, sokatmondó című No Lives Matter vagy az igencsak slayeresre sikerült, legújabb lemezes Point the Finger.
OK, hogy nagy dalok, de az sem mindegy, hogy kik adják ezt elő. Ott van rögtön az elmúlt évek során gengszter-Badár Sándor fazonná avanzsált elsőszámú tettestárs Ernie C, aki, bár sosem a matekleckévé bonyolított gitártémáiról volt híres, még így is gyakran mellényúlt, nem is beszélve III Will dobos erősen hullámzó ritmikájáról, ami olykor még főhősünket is megtréfálta. És, ami a legdurvább az egészben, hogy mellényúlások és ütemvesztések ide vagy oda, a show élt, és olyan flowt hozott, hogy azt a legprecízebb színpadi játékra sem lenne érdemes lecserélni. A zenészek láthatóan élvezik azt, amit csinálnak, és így még az egyértelműen “kötelező” elemek sem tűnnek erőltetettnek. Elhittem a maszkokat, elhittem az élesített mörcs puskát, és imádtam a család legkisebb tagját, Ice mindössze 9 éves tündérhajú kislányát, aki meglehetősen ifjú kora ellenére meglepő magabiztossággal viselkedett a deszkákon, hol apja mellett, hol bátyja nyakában énekelve / konferálva tette a dolgát a családi bizniszben.
És nem feledkezhetek meg a két holtversenyben személyes kedvencemről, a 2013 óta Body Count-tag Juan of the Dead riffmesterről, aki Erni C mellett vagy uram bocsá’ helyette is tűpontos gitáros, és a csatlakozásban őt bő egy évtizeddel megelőző basszusgitárgyilkos, a többek között a Steel Prophet soraiból ismert, és nem mellesleg 2020-ban Grammy díjas legjobb metal előadó Vincent Price, aki marcona külseje ellenére is számomra a legszimpatikusabb arc a zenekarban.
Minden különösebb körítés nélkül egy 14 dal + 3 ráadás “best of” műsort hoztak el nekünk Los Angeles-i utcai harcos barátaink, a bónusz blokkban az elmaradhatatlan, közönség üvöltető Born Dead alapművel a Blodlust album legnagyobb himnuszával a This Is Why We Ride-dal és az igen rendhagyóra sikerült Comfortably Numb Pink Floyd újraértelmezéssel.
Túlzás vagy sem, ha nem is ez volt a legjobb nyári koncertélmény, de mindenképp a szabadtéri szezon eddigi legfeelingesebb koncertjét kaptuk ezen az estén.
Fotókért ezer köszönet Máté Évinek!
