rattlead.hu
Kora ifjúságomat két író határozta meg: Edgar Rice Burroughs a Tarzan könyvek szerzője és Robert E. Howard a Conan történetek megálmodója. El lehet képzelni, hogy e két író teremtett világa micsoda hatással volt ébredező értelmemre. Persze fantasztikus órákat töltöttem May, Cooper, Tolkien világaiban is és még számos író művei varázsoltak el, de egyik sem volt olyan meghatározó, mint a két fenti alkotó. Amikor sikerült végre a Pro 7 csatornán (németül, de ki bánta) megnéznem a Dino de Laurentis alkotta és Arnold Schwarzenegger főszereplésével vászonra vitt Conan the Barbarian mozifilmet rajongásom az egekig emelkedett. Amerikából rendeltettem a székesfehérvári Wimpex által akkor komoly pénzekért Basil Poledouris két soundtrack CD-jét, amit azóta is kincsként őrzök. Az egyik első megvásárolt DVD lemezem is az első Conan film volt.
Ezek után érthető, hogy sokkal nagyobb rajongással tekintek minden olyan metal kiadványra, melyről megtudom, hogy Robert E. Howard fantasztikus világa ihlette a zenét, vagy a szövegeket. Így az idén márciusban megjelent francia zenekar debütáló alkotása is azonnal, már a nevével felkeltette az érdeklődésemet. A nyilvánvaló témaválasztáson túl szerencsére a zene is egészen kiváló: klasszikus heavy metal, power jegyekkel, nagyívű epikus dallamokkal.
Már az intro a Nemedian Chronicles is hatalmas tisztelgés a film előtt, az orchesztrális részek teljesen Poledouris ihletésűek, a narráció szövegben és hangulatban is a filmes nyitójelenetet idézi. Erre robban be lendületesen a Born of Battlefield nóta, melyből azonnal kiderül, hogy Alexander Duffau énekes hangja szinte egy az egyben Hansi Kürsch orgánumát idézi, talán egy kicsit több tiszta énekkel (Hansinak van egy jellegzetes rekesztős éneke), az ezt követő Venarium egy középtempós himnusz, melyet villámként követ a The Thing in the Crypt ami az album leglendületesebb tétele. Az ezt követő középtempós Tower of the Elephant nagyívű kórusai, melyet női vokálok is színesítenek bizonyítja, hogy a toulousi gárda annak ellenére, hogy az első albumukról van szó, igencsak ért a fogós dalok írásához. A The Savage Sword nyitó riffjeiben némi Running Wild-ot is felfedezni vélek, de a folkos dallamvezetés hamar önálló karaktert ad a dalnak. Az album második felére valamiért több epikus tétel került, itt a tempó kicsit megpihen, nekem pedig beugrik a Cirith Ungol neve is, ami mondjuk ki, nem rossz ajánlólevél. A nagyívű záró lírai Road of the Kings (és főleg a végső dobok) csodás lezárása a lemeznek, mely témájában és zenéjével is nagyon elkapott.
Mindenkinek ajánlom, aki rajong Howard világáért, aki kedveli a korai Guardian, Manowar albumokat. Azt hiszem leírhatom: csalódás kizárva. Nálam lassan három hónapja heti szinten lemegy a komplett album.
