rattlead.hu
Nyilván utána lehetne nézni, hogy eddig melyik volt a legsikeresebb Ayreon-album, melyikből adtak el a legtöbbet, melyik kapaszkodott a legmagasabbra a különböző listákon, melyik végzett a legelőkelőbb helyen az egyes szavazásokon, de talán nem is a számok a fontosak, hanem az, hogy személy szerint milyen hatást gyakoroltak ránk az egyes alkotások. Ebből a szempontból nálam egyértelműen az Into the Electric Castle, a The Universal Migrator Part I-II és a The Human Equation albumokból áll össze a szentháromság. Az 1998-as Into the Electric Castle-lel ismertem meg a „csapatot”, és máig ez a kedvencem Lucassenéktől. Ekkor vált igazán nagyszabásúvá, nemzetközivé az Ayreon mint projekt, és ezzel indult Arjennél a dupla albumok hosszú sora. A The Universal Migrator-rel, és úgy gondolom, a The Human Equation-nel is simán megugrották ugyanazt a szintet, a 01011001-gyel azonban már nem tettek rám olyan mély benyomást, pedig ha valahol, hát azon a lemezen tényleg sztárparádénak lehettünk fültanúi, de a dalok nálam valahogy már nem hatoltak olyan mélyre, egy kicsit talán belefáradtam a rockoperázásba…
A The Universal Migratorról megemlékeztem már (itt és itt), úgyhogy itt az ideje, hogy – az anyag megszületésének huszadik évfordulóján – hármas számú kedvencem legszebb pillanatait is felidézzem.
A közreműködők természetesen ez alkalommal is egy összefüggő történetet mesélnek el. A főszereplő (Me, akit a Dream Theater-es James LaBrie alakít) egy autóbalesetet követően kómában fekszik, és a dalok az ebben az állapotában töltött egy-egy napját idézik fel. Betegágya mellett ott van a felesége (Marcela Bovio) és legjobb barátja (Lucassen), miközben elméjében különböző érzelmek váltják egymást, illetve megjelennek addigi életének fontos pillanatai, a gyermekkorától egészen a végzetes ütközésig. A történetből kiderül, többek között az apjától elszenvedett bántalmazások, az iskolai megaláztatások, valamint legjobb barátjának és feleségének vélt árulása vezet oda, hogy végül önként válassza a halált; a húsznapos kómából viszont már negatív érzelmein felülkerekedve, mindenkinek megbocsátva, új emberként tér magához.
A holland muzsikusfenomén erre a projektre is neves szereplőgárdát trombitált össze. Az említettek mellett többek között olyan nagyságok formálják meg a különböző karaktereket, jelenítik meg az egyes érzelmeket, mint Mikael Åkerfeldt (Opeth, Bloodbath – Félelem), Buddy Lackey (Psychotic Waltz, Deadsoul Tribe – Agónia), vagy Devin Townsend (Strapping Young Lad – Düh). A hangszeresek pedig szokás szerint az instrumentumok széles skáláját vonultatják fel, a mandolintól és steel gitártól kezdve a hegedűn és csellón, a furulyán és fuvolán át egészen a skót dudáig és didgeridoo-ig. Ken Hensley (ex-Uriah Heep) Hammond-, Joost van den Broek (After Forever) és Oliver Wakeman pedig egy-egy szintetizátorszólóval emelte a produkció fényét.
A főnök ezen az albumon dolgozott első ízben együtt Marcela Bovióval, akivel ezt követően egy közös bandát is összehoztak (Stream of Passion), amelyben ma már kettejük közül csak a mexikói énekesnő érdekelt. Ugyancsak ez volt az első közös munkája James LaBrie-vel is, és nem nehéz párhuzamokat találni a Dream Theater 1999-es Metropolis Pt. 2: Scenes from a Memory albuma és az Ayreon öt évvel későbbi The Human Equation-je között: Lucassent az előbbi anyag is inspirálhatta e történet megírására, ám míg ott a főszereplőt hipnotizálják, itt kómában működik a balesetet szenvedett Me tudatalattija. (Érdekes: miközben a főhős érzelmeit más szereplők szólaltatják meg, ő maga is emlékezik, és általunk hallhatóan „meg is szólal”.)
Az Into the Electric Castle, valamint a The Theory of Everything mellett ez az az Ayreon-lemez, amelynek nem minden szövegét Lucassen jegyzi: Devin Townsend és Buddy Lackey mellett Heather Findlay (Mostly Autumn – a Szerelem megformálója) is lehetőséget kapott arra, hogy saját karakterének szöveget írjon.
Nem ez a legkeményebb Ayreon-anyag, összességében inkább szelídnek, akusztikusnak, lírainak mondanám: talán több rajta a szinti, mint a torzított gitár, ám egy-egy dal vagy dalrészlet erejéig azért be-bedurvul a zene (Day Two: Isolation, Day Fourteen: Pride, Day Twenty: Confrontation stb.). LaBrie hangja, énekstílusa finoman szólva nem tartozik a kedvenceim közé, itt viszont – Marcela Bovióval Eric Claytonnal, Irene Jansennel, Heather Findlay-vel vagy Mike Bakerrel szemben, akiket korábban nem ismertem, – régi ismerősként köszön rám, az otthonosság érzésével ajándékoz meg. Persze ugyanilyen széles mosolyra húzódik a szám, amikor felcsendül – az itt Devon Graves néven futó – Buddy Lackey orgánuma.
Kezdettől fogva elvarázsol az énekesek és instrumentalisták által prezentált hangi sokszínűség, az a fajta komplexitás, ami a dalokat izgalmasan rétegzetté teszi. Lelki szemeimmel mintha egy színpadi előadást vagy zenés filmet látnék, gyakorlatilag megelevenedik előttem a történet. Alapvetően nem jellemző rám, de itt külön élményt jelentett szövegkönyvvel a kézben követni a produkciót, aminek köszönhetően a sztori nagyon sok, apró részlete világossá vált. Nem megyek végig egyesével a dalokon, inkább csak a kedvenc tételeimet és néhány különlegességet emelnék ki.
A Day Seven: Hope véleményem szerint az Ayreon-életmű egyik legnagyobb slágere. Hangzásában, stílusában – mindenekelőtt a rafinált szintidallamnak köszönhetően – a ’60-as évek végét, a peace–love–happiness időszakát idézi meg. A barát (Lucassen) felsorolja közös gyerekkoruk legszebb pillanatait, majd könyörög a főhősnek, hogy térjen magához, térjen vissza az életbe:
„So much to see, so much to live for / Questions to answer, places to go / So much to be, so much to care for / Deep down inside, I think you know you are free / Come back to me!”
A Day Eleven: Love refrénje is óriási: kétségbeesett, vad kiáltás, egyfajta kinyilatkoztatás, ráadásul utoljára már a capella, mindenféle zenei kíséret nélkül zeng az éterben:
„Do it right, do it right, we ain’t got all night / Do it now, do it now, I think you know how / Let it out, let it out, now don’t mess about / Let her in, let her in, let the party begin!”
A Day Sixteen: Loser nálam szintén dobogós nóta: didgeridoo-val indul, táncos, keltás dallamokkal folytatódik, Townsend éneke musical-es hangulatot ad a dalnak, amit jazz-es futamok is színesítenek.
Imádom Eric Clayton (Saviour Machine, itt a Józan ész szerepében) pincemély orgánumát, amelyet jó néhány nótában élvezhetünk. A Day Five: Voices hangszerelése és Magnus Ekwall énekhangja a Led Zeppelin Kashmirját, a több számban hallható fuvolatémák pedig a Jethro Tullt juttatják eszembe. Az anyag kakukktojás dala viszont nálam a Day Thirteen: Sign, amelynek lírája nagyon befékezi a történet vonatát. Nyilván ennek az elemnek is megvan a helye a nagy kirakósban, engem azonban kizökkent, máshová röpít.
A 102 perces előadás, a történet dramaturgiája szinte végig képes lekötni a hallgató figyelmét. Most, hogy rövid időn belül vagy négyszer végigültem az elejétől a végéig, nemcsak hogy nem untam meg, de az Ayreon többi albumához is kedvet csinált. A The Human Equation (is) remekmű, Lucassen pedig egyértelműen zseni – még ha az elmúlt bő másfél évtizedben született albumai nem is okoznak (számomra) olyan fokú katarzist, mint legfényesebb korszakának fentebb említett alkotásai.
