Fémforgács
A tavalyi esztendő egyik legerősebb hazai albuma volt számomra a kettes Storm the Studio. Mely zenekarban ugye hárman is képviseltetik magukat az egykori The Bedlam-ból. Föl is merült bennem akkoriban, hogy illene megemlékeznünk a srácok egyetlen nagylemezéről, a szerintem egyértelműen kultikus státuszú Inside Ash-ről. Ezt meg is írtam Fodinak, aki jó ötletnek tartotta, de azt javasolta, hogy talán érdemes lenne várni pár hónapot a cikkel, hisz 2024-ben jubilál a korong. Én olyannyira megfogadtam a tanácsát, hogy majdnem 4 hónap eltelt már ebből az évből is, mire megírtam ezt a nosztalgikus ismertetőt. Úgy látszik, ha Fodi, akkor nálam előjönnek a régi szép emlékek, hisz a Storm the Studio: II kritikám is elég személyes hangvételű és múltba révedő lett. Valami hasonlót várhattok ezúttal is tőlem.
Egy nagy különbség azért van: életkoromból fakadóan a Bedlam sztoriba akkor kapcsolódtam be, amikor az gyakorlatilag már lezárult. Töredelmesen bevallom, 1988-ban, amikor is a kazincbarcikai technikás thrash metal banda kiadta első demóját (Aktuális veszély) rajta a Pandémia (!) című záró nótával, még fogalmam sem volt róla, hogy mi fán terem a rock és a metal. Talán ez bocsánatos bűnnek számít, hisz még csak hétéves voltam.
Ezt a demót még három másik követte, közben a „The” előtag is odakerült a nevük elé. Ha jól gondolom az 1990-es Dreamland in Misery volt az első olyan kiadványuk, ahol már The Bedlam volt olvasható a borítón. Ezek a demók nagyjából fellelhetők a legnagyobb videomegosztón, szóval aki nem hallotta még őket, nyugodtan keressen rájuk, érdemes! A megrögzött, trve arcok természetesen ezeket tartják a csapat csúcsteljesítményének, és a jó pár éves szünet után megjelent bemutatkozó nagylemezt, az idén 30 éves Inside Ash-t már nem komálják annyira. Én fordítva vagyok ezzel: kedvelem a demókat is, a nagylemezt viszont minden tekintetben egy sokkal magasabb ligába sorolom.
Néhány dolgot a mai napig nem értek az Inside Ash albummal kapcsolatban:
Az egyik, és ezt nyilván nem bántásból mondom, de az, hogy miképp adhatta ki ezt anno egy multi kiadó? Ugyanis a lemez a Universal alá tartozó magyar 3T PolyGram-nál jött ki. A másik furcsaság: ha már kiadta egy multi, ergo hitt az album sikerében, bízott a zenekarban, akkor miért csak kazettán jelent meg? Jó-jó, 1994-ben Magyarországon még nem a CD formátum dominált, de akkor is furcsa ez az egész. Szerintem nem voltak elég tökösek a kiadó emberei, hisz a The Bedlam hiába játszott könnyebben befogadható muzsikát az Inside Ash-en, mint a demókon, továbbra sem volt mainstreamnek titulálható, illetve angolul nyomták, ami pedig idehaza inkább hátrány, mint előny. Szerintem a mai napig az, 30 éve meg pláne az lehetett. Szóval az Inside Ash-ből hivatalos, „gyári” kiadvány csakis kazin létezik. 2009-ben ugyan kijött egy CD-R formátum is belőle, na de az mégsem az „igazi”.
Úgyhogy én most az írás közben, a jó öreg Philips walkmanemen hallgatom kazetta-gyűjteményem egyik becses darabját.
Ami a lemeznyitó Afterpain of a Dyin’ Life hallatán egyből szembetűnik, hogy némileg mérséklődtek a tempók a demókhoz képest, több a megjegyezhető dallam és Fodi sokat fejlődött hang és kiejtés tekintetében is. Illetve egy olyan hangulat lengi körül a dalokat, ami korábban nem volt ennyire jellemző. Akkoriban a technikás thrash vonalért rajongók egy része nem vette jó néven a Bedlamtól, hogy nem nyílegyenesen a demók hangzásvilágát vitték tovább az Inside Ash-en. Többen felhánytorgatták, hogy grunge-os felhangokkal is találkozni itt, meg túl nyilvánvaló a Metallica Fekete albumának hatása. Ezekkel nem tudnék vitázni, szerintem a srácok sem tagadják, hogy érték őket bizonyos hatások a dalszerzés folyamán. Ha maradtak volna a kaptafánál, születhetett volna akkora hangulatbomba szerzeményük, mint a Mother Infinity? Mert ez a nóta kérem alássan nemzetközi színvonalú mestermű! Zeneileg, dallam-ügyileg, szövegileg, hangulati szempontból, mindenhogy!
A zenekar fő dalszerzője Jánosi „Cicó” Szabolcs gitáros volt, aki kitett magáért, döbbenetesen erős nóták sorakoznak végig a lemezen. A szövegekért Fodor „Fodi” Zoltán énekes felelt, aki szintén remek munkát végzett. Ugye ők ketten 2005-ben megalapították a Nomad-ot. Az első lemezt (Végálom) még Fodi énekelte fel, aztán ő távozott a csapatból, viszont Cicó azóta is ott pengeti a húrokat, szerzi a dalokat. Aztán pár évvel később szerencsére Fodi is „hazatalált”, bár továbbra is Japánban él, de a Storm the Studio miatt (is) néha hazalátogat. Azzal pedig, hogy abban a zenekarban újraegyesítették erőiket Újvári Péter dobossal és Hankó „Judy” Zoltán gitárossal, kiegészülve két ugyancsak kiváló muzsikussal, Csányi Szabival és Binges Zsoltival minden, igényes rockzene kedvelő jól járt. Legalábbis szerintem az eddigi két Storm lemez bitang erős!
De visszatérve a ’94-es mesterműre (ha már a többieket megemlítettem, Mester Csaba kezelte hozzáértően a négyhúrost a lemezen!) a címadó nótával indít a B-oldal és imádom ahogy Fodi belecsap a lecsóba az elején: „What the fuck am i doin’ here?” kérdi ő. Ha ez nem metal, akkor mi az?
Húúúú, de csípem az ezt követő Who Never Cries masszív radírozását is! Igen, a nyújtott, „mekegős” ének itt egyértelműen grunge ihletettségű (Staley, Wedder), de kit érdekel, ha ilyen jó! Zeneileg pedig annyi apró finomság van a dalokban, hogy néha nehéz elhinnem, hogy ezt egy elsőlemezes magyar csapat produkálta! A Forsaken Skies is egy zseni nóta, habár a formula black albumos ’tallica, de Csabi bőgőjátéka jóval fifikásabb, mint Jasoné volt. Egyébként mai füllel sem rossz az Inside Ash hangzása, a maga idejében, 1994-ben pedig itthoni viszonylatok között csúcs közelinek lehetett mondani ezt az E Stúdióban kevert anyagot. Azért a kisördög csak ott motoszkál bennem és elképzelem, hogy mit tudna az Inside Ash a Black Album soundjával! Kb. atomrobbanás lenne!
Mindegy, a My Screamin’ Eyes így is úgy húz, mint egy gőzmozdony! Imádom minden egyes pillanatát, a csordavokálokat, a gitáros kiállásokat (az a rövid akusztikus gitáros intermezzo az elején mindig elvarázsol!), a szólókat, Csabi és Peti fantasztikus alapozását, Fodi énekdallamait.
Ha nem lett volna eddig elég atmoszférikus megmozdulás, akkor zárásként megkapjuk a The Healin’ Time-ot. A lebegős kezdés után a refrénre csak megérkezik egy jó kis szaggatott riff, nehogy valaki azt mondhassa, hogy a végére teljesen elpuhult a lemez. Bár enélkül is ugyanúgy működne a dal, legalábbis számomra. Mert a riffelés nélkül is akkora zeneiség van benne, hogy csak na! Milyen ikergitár-szólókat játszanak már Cicóék! Fantasztikus!
Hogy egy ilyen remekbeszabott album után miért nem lett igazi folytatása a The Bedlam-sztorinak, azt talán így 30 év távlatából maguk a főszereplők sem tudják. Én kíváncsi lettem volna rá, hogy ha több nagylemez is megadatik nekik, akkor milyen irányba fordultak volna. Ezt persze már valószínűleg sosem fogjuk megtudni, de szerencsénkre az idén 30 éves Inside Ash itt van nekünk. Ha van igazság, akkor egyszer talán egy kiadó lát fantáziát abban, hogy újra kiadja ezt a kultikus albumot (akár a demókkal egyetemben box-setként) CD-n, CD-ken, mert nem csak én gondolom úgy, hogy megérdemelnék a srácok és az életművük ezt.
Addig is mindenki, akinek van belőle egy példánya, tartsa becsben a műsoros kazettáját! Hisz már nem csak a bakelitek (vinylek) menők újra, hanem a kazik is!
